A falnak támaszkodva sírni kezdtem.Nem hangosan, csak némán, ahogy azok sírnak, akik már régen elfogadták, hogy senki sem fogja őket meghallani.

Mert tudtam, miért történik ez.Az utóbbi hónapokban egyszerűen kimerültem.Reggeltől estig dolgoztam, este főztem, mostam, takarítottam, intéztem mindent, és amikor végre lefeküdtem, úgy zuhantam álomba, mintha elvágtak volna.

Talán Lili látta, mennyire fáradt vagyok.Talán csak azt akarta, hogy kicsit pihenjek.

És valószínűleg már napok óta ezt csinálta.

Másnap reggel úgy ébredtem, mintha valami nehéz álomból térnék vissza.A napfény beszüremlött a függönyön, a konyhában friss kávé illata terjengett, de én nem mozdultam.A gondolataim összevissza kavarogtak.

Aztán hallottam, ahogy a nappaliban halkan dúdol valaki.

Kimentem. Lili ott ült a szőnyegen, Máté mellett, aki vidáman hadonászott a kis kezeivel.A kislány épp egy plüssmacival bohóckodott neki.

– Jó reggelt, anya! – mondta, amikor meglátott. – Nézd, ma is jókedvű volt!

Leültem melléjük.Nem tudtam, mit mondjak.Minden szó, amit kimondhattam volna, kicsinek és hamisnak tűnt.

– Lili… – kezdtem halkan. – Kicsim, szeretnék valamit kérdezni.

A kislány rám nézett, és a tekintete hirtelen elkomolyodott.Mintha tudta volna, miről lesz szó.

– Te voltál éjjel a szobában? – kérdeztem finoman. – Te adtál enni a tesódnak?

Egy pillanatig csak a csend felelt. Aztán lehajtotta a fejét, és bólintott.

– Ne haragudj, anya… – mondta. – Csak láttam, hogy mindig olyan fáradt vagy. És Máté sírt. Nem akartam, hogy felébredj.

Megszorította a plüssmacit, és a hangja elcsuklott.

– Azt hittem, ha segítek, akkor majd jobban leszel.

Nem tudtam megszólalni.Csak átöleltem.

A kis teste remegett a karjaimban, és a könnyei a vállamra hullottak.

– Kicsim… te sosem kell, hogy helyettem felnőtt legyél – suttogtam. – Neked még gyereknek kell lenned, érted? Ez az én dolgom.

– De én szeretek segíteni… – válaszolta halkan. – Te mindig annyit dolgozol, anya. És amikor este alszol, olyan szomorúnak tűnsz…

Szavakat kerestem, de nem találtam.Hogyan magyarázhatnám el egy hatévesnek, hogy az anyaság néha olyan, mintha két ember erejét kérnék egy testtől?Hogy szeretem őket minden erőmmel, de néha én is elfogyok?

Lili az ölembe bújt, és csak annyit mondott:

– Csak segíteni akartam, anya.

Megsimogattam a haját.– Tudom, kicsim. És nagyon büszke vagyok rád. De most már hagyd, hogy én is segíthessek neked. Jó?

Bólintott, és apró keze megfogta az enyémet.– Jó. De akkor is segítek, csak nappal.

Nevetnem kellett, pedig még mindig éreztem a könnyeim ízét.

Akkor értettem meg igazán, mennyire erős ez a gyerek.Hogy valahol mélyen, a gyermeki álmain túl, ott él benne valami, amit talán az apjától örökölt – egyfajta csendes, megingathatatlan szeretet.

A hajnal, amikor minden a helyére került

Aznap este, miután lefektettem a gyerekeket, a ház újra csendbe borult.De ez a csend már nem volt nyugtalanító. Most már tudtam, honnan ered, mi lakik benne: szeretet, amit egy kisgyermek szavak nélkül adott.

A fotelban ültem, a meleg takarót magam köré húztam, és néztem a falra vetülő árnyékokat.Odakint szállingózott a hó. A november végi éj lassan átváltott decemberi hajnalba, és valami láthatatlanul finom béke ereszkedett a szobára.

A gondolataim Lili körül forogtak.Milyen gyerek az, aki önszántából, fáradtság nélkül, titokban átveszi a gondoskodás terhét?És milyen anya vagyok én, aki ezt nem vette észre?

Ahogy hallgattam a lakás halk zörejeit, a radiátor pattogását, a fák közti szél moraját, valami megváltozott bennem.Nem bűntudat volt ez – hanem felismerés.

Felismerése annak, hogy a gyerekeim már most többet tudnak a szeretetről, mint amennyit én valaha tanultam róla.

Másnap reggel, amikor Lili felébredt, a konyhaasztalon egy bögre kakaó várta, mellette egy cetli.„Ma pihenünk. Mind a hárman. Csak mi.”

Amikor meglátta, elmosolyodott, és a szemében az a kis szikra gyulladt ki, amit már hetek óta nem láttam.Akkor jöttem rá, mennyire hiányzott ez a mosoly.

Kimentünk a kertbe, a friss hó alatt ropogott a fű, és Máté a karomban nevetett, miközben Lili próbált hóangyalt rajzolni a fagyos földön.A levegő csípős volt, de a szívem meleg.

– Anya! – kiáltotta Lili. – Nézd, ez te vagy! – és a hóangyal mellé odatett egy kisebbet. – Ez meg én. És a legkisebb itt lesz Máté.

Nevettem.– Hárman egy angyalcsalád, mi?

– Igen – mondta komolyan. – Mert mi mindig együtt vagyunk.

A délutánt bent töltöttük.A kandalló pattogott, Máté a kis hintájában ringatózott, Lili pedig egy régi mesekönyvből olvasott nekem.A hangja lágy volt, kicsit még akadozott, de olyan elszántsággal formálta a betűket, hogy megfájdult tőle a szívem – abban a jó értelemben, amit csak az édesanyák ismernek.

– Ezt apa is szerette, ugye? – kérdezte egyszer csak.

– Igen, kicsim – suttogtam. – Ezt mindig együtt olvastuk.

Egy pillanatra csend lett.Lili elmeredt a könyv fölött, aztán halkan mondta:– Néha álmodom vele.

– Tényleg?

– Igen. Olyankor mindig azt mondja, hogy ne aggódjak, mert te erős vagy.

Nem tudtam megszólalni. Csak odahúztam magamhoz, és átöleltem.A hajából éreztem a sampon édes illatát, és valahol mélyen éreztem, hogy igaza van.Hogy Zoli tényleg ott van valahol, bennünk, a mindennapok apró pillanataiban.

Az este lassan ereszkedett a városra.A szomszéd házak ablakában sorra gyúltak ki a fények, a távolból kutyaugatás hallatszott, valaki hazaért a munkából, valaki más épp vacsorát készített.Mi hárman a nappaliban üldögéltünk.

Lili a kanapén feküdt, a keze a karfán, és lassan elbóbiskolt.A kandalló melege pirosra festette az arcát, és a hosszú pillái alatt békésen pihent a tekintete.

Odamentem hozzá, betakartam.Máté a kiságyban már aludt.

Egy pillanatra megálltam, és végignéztem rajtuk.

A lányomon, aki túl hamar nőtt fel.És a fiamon, aki miatt újra megtanultam hinni abban, hogy minden új nap egy új kezdet.

Akkor, ott a sötétben, lassan leültem a padlóra, a kiságy mellé.Az ujjaimat végighúztam a takarón, és alig hallhatóan suttogtam:

– Köszönöm, Lili. Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni akkor is, amikor már nem maradt erőm.

Epilógus – Egy évvel később

A tavasz már zöldre festette a kertet.Máté bizonytalan léptekkel totyogott a fűben, Lili pedig egy kék szalvétából hajtogatott virágot a kis kezébe.

– Nézd, anya, ez igazi varázsvirág! – mondta büszkén. – Azt mondják, ha elültetjük, minden este álmot hoz.

Nevettem. – És mit szeretnél álmodni?

– Azt, hogy apa újra nevet. – Aztán rám nézett. – De most már nem sírok, ha rá gondolok. Mert tudom, hogy itt van velünk.

Megfogtam a kezét.– Igen, kicsim. Itt van. Minden nap, minden mozdulatban.

Lili elültette a kis papírvirágot, Máté közben a fűbe huppant és kacagott.A napfény rásütött az arcukra, és én úgy éreztem, most először igazán levegőt veszek hosszú idő óta.

A múlt fájdalma lassan elcsendesedett bennem.Már nem a hiányt láttam, hanem azt, ami maradt: két kis szív, akik miatt minden napnak értelme volt.

És amikor azon az estén lefeküdtem, mielőtt elaludtam volna, még hallottam, ahogy Lili a szobájában halkan énekel Máténak.A dallam ismerős volt – Zoli dúdolta egykor, amikor Lili még kisbaba volt.

Akkor mosolyogtam.És tudtam, hogy most már minden a helyén van.

A cikknek az eleje!