A csendes éjszakák rejtélye Aznap reggel valami egészen különös érzéssel ébredtem.A lakásban szokatlan csend honolt — az a fajta, ami nem nyugtat, hanem inkább feszültséggel tölti meg a levegőt.
Amióta megszületett Máté, a kisfiam, már hónapok óta nem tapasztaltam ilyet. Mindig volt valami apró zaj: a sírása, a mocorgása, a kis légzőhangjai, amik annyira hozzátartoztak az életemhez, mint a levegővétel.De most... semmi. Felültem az ágyban, megdörzsöltem a szemem, és a digitális órára pillantottam. Fél hét volt.Szinte reflexből néztem a kiságy felé. Máté békésen aludt, arcán az a nyugodt, puha kifejezés, amit csak a babák tudnak.
Lassan felkeltem, odaléptem hozzá, és lehajoltam, hogy megcsókoljam a homlokát. Aztán észrevettem valamit, amitől megállt bennem a levegő:a pelenkája tiszta volt.
Ez lehetetlen. Az éjszaka hosszú, és Máté sosem bírja végig. Mindig legalább kétszer felkel, és a reggelre szinte biztos, hogy vár rám egy kis „meglepetés”.
Összevontam a szemöldököm, és a másik dolog is feltűnt: a kis üvegből eltűnt a tej.Az a biberon, amit este félig töltve hagytam ott a kiságy mellett, most üresen hevert a takarón.
Megborzongtam.
– Lehet, hogy… felkeltem az éjjel? – mormoltam magam elé. – Talán félig aludtam, és nem is emlékszem rá.
Ez volt az egyetlen logikus magyarázat.De a gondolat mégis zavart. Én mindig észreveszem, ha megmozdulok éjjel. És most semmi.
Ahogy a reggel lassan felébresztette a házat, a kávéfőző zúgása és az ablakon beszűrődő napsugár sem tudta eloszlatni a furcsa érzést a mellkasomban.
Másnap reggel ugyanaz.A pelenka tiszta, a biberon üres.
Máté vidáman gagyogott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de én már nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy valami nincs rendben.
Először arra gondoltam, talán a fáradtság játszik velem. Egyedül nevelem a gyerekeket, és az utóbbi hónapokban minden percem be volt osztva.A férjem, Zoli, három éve halt meg egy autóbalesetben. Azóta csak mi hárman maradtunk: én, a kis Máté, és a hatéves lányom, Lili.
Ő mindig is érzékeny, gondoskodó kislány volt. Néha úgy viselkedett, mintha máris felnőtt lenne – főzött nekem „leveset” játékkonyhából, betakart, ha a kanapén elaludtam. De mégis… hatéves csak.
A gondolat, hogy talán ő jön be éjjel, abszurdnak tűnt.Nem tudna pelenkát cserélni. Nem tudná, hogyan kell.
Vagy mégis?
Aznap este, amikor lefektettem a gyerekeket, sokáig nem aludtam el.Hallgattam, ahogy a ház elcsendesedik, csak a kinti novemberi szél zúgott a régi ablakok résein át.A konyhában a hűtő monoton zümmögése olyan volt, mint egy halk, távoli gépzene.
Az órára néztem: 00:43.
Aztán lassan elnehezültek a szemhéjaim, és valahol a valóság és az álom határán lebegtem, amikor egy halk neszre lettem figyelmes.
Egy ajtónyikorgás.
Felültem.A szívem hevesen vert.
A gyerekszoba felől jött a hang.
Meztelen talppal, hangtalanul indultam el a folyosón. A holdfény sápadtan világította meg a parkettát, a falon függő képek árnyékai mozdulatlanul meredtek rám.
A kilincshez nyúltam, és apránként lenyomtam.
Odabent félhomály volt. A kis éjjeli lámpa halvány sárgás fénye megvilágította a kiságyat — és a gyereket, aki előtte állt.
Ott állt, a kis testét alig rajzolta ki a félhomály.Lili pizsamája elcsúszott a vállán, a haja kócosan omlott a homlokába, de a mozdulatai nyugodtak, lassúak, magabiztosak voltak.Nem vett észre rögtön.
Csak néztem, ahogy a kislányom óvatosan lehajol a kiságyhoz, és halkan, mintha attól félne, hogy felébreszti, suttogva szólt:
– Szia, kicsikém… anya most pihen, jó? De ne aggódj, itt vagyok.
A hangja olyan éretten csengett, hogy belém hasított a felismerés: nem ez volt az első alkalom.Mintha valami régi rutin vezette volna, minden mozdulatát pontosan tudta.
Lili felvette a kis Mátét, és a vállára fektette.A baba kicsit mocorgott, de nem sírt, csak a száját tátogatta, mintha ösztönösen tudná, mi következik.A lányom az egyik kezével megfogta a biberont, a másikkal alátámasztotta Máté fejét, és elkezdte etetni.
Én pedig ott álltam, a küszöbön, és a mellkasom annyira szorított, hogy alig kaptam levegőt.
Nem félelemből.Hanem abból a mély, leírhatatlan fájdalomból, amit csak az érez, aki egyszerre szégyelli és imádja azt, amit lát.
[ ]
Mert egy részem örült, hogy Máté biztonságban van.De a másik részem… megtört.
Mit élhetett át ez a hatéves kislány, hogy úgy érezte, neki kell átvennie az anyja szerepét?
Lili finoman megtörölte Máté száját, majd halk sóhajjal letette a kiságyba.Minden mozdulata gondoskodó volt, tele gyengédséggel.Aztán kisimította a takarót, és lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát.
– Jó éjt, pici tesó – suttogta. – Most már nem fogsz sírni. Anya is pihen, és te is.
Abban a pillanatban nem tudtam tovább nézni.A torkomban gombóc nőtt, és mielőtt észrevette volna, visszahúzódtam a sötét folyosóra.