– „Nem érted… én próbáltam közbenjárni, de László olyan makacs. Ő azt mondja, hogy amíg az ő házában élünk, az ő szabályai az irányadók.”
Felhorkantam, keserű mosollyal.
– „Az ő házában?” – kérdeztem. – „Ez a ház az én két kezem munkájából épült fel. Én vakoltam a falakat, én cseréltem a tetőt, és édesanyáddal együtt töltöttük meg élettel. Ha valaki, hát nekem lenne jogom szabályokat szabni.”
A vonal túloldalán Tímea zokogni kezdett.
– „Tudom, apa… csak… csak nem akartam elveszíteni őt. Azt hittem, ha engedek, béke lesz köztünk.”
– „De milyen béke az, ahol te minden nap magadba fojtod a szavadat? És én? Én meg majd csöndben tűröm, hogy valaki kioktasson a saját házamban?”
Csend. Csak a szipogását hallottam. Aztán halkan megszólalt:
– „Hiányzol, apa. Reggelente, amikor kávét főzök, mindig azt várom, hogy bejössz, és megkérdezed: ‘Mit rakjunk ma az asztalra?’ De most csak a csend maradt… és László morgása.”
Szívem mélyéről jött a válasz:
– „Én is hiányzol, kislányom. De ezt nem lehet így folytatni. Meg kell tanulnod kiállni magadért. Nem élhetsz mindig mások elvárásai szerint.”
Két nappal később Tímea megjelent a panzióban. Amikor megláttam, karikás szemekkel, összetört arccal állt az ajtóban.
– „Bejöhetek?” – kérdezte bizonytalanul.
– „Gyere csak, persze.” – húztam félre az ajtót.
Leült az ágy szélére, a kezeit tördelte.
– „László tudja, hogy itt vagyok. Dühös volt, de én azt mondtam neki, hogy látnom kell téged.”
– „És mit mondott erre?”
– „Azt, hogy ha visszamész, akkor csak az ő feltételeivel. Ha nem, akkor… akkor szerinte ne is számíts rá, hogy együtt tudunk maradni.”
– „Szóval ultimátumot adott?” – szűrtem a fogaim között.
– „Igen.” – lehajtotta a fejét. – „Apa, én nem akarok választani közted és közte. De úgy érzem, hogy lassan nincs más lehetőségem.”
Felhúztam a széket, leültem vele szemben.
– „Nézd, Timi. Nem kérem, hogy válassz köztem és a férjed között. De azt kérem, hogy gondolkodj el: ki az, aki mellett önmagad lehetsz? Ki az, aki nem kényszerít döntésekbe, amiket nem akarsz meghozni?”
A szeme megtelt könnyel.
– „Te mindig hagytad, hogy a saját utamat járjam…” – suttogta.
– „Mert ez a szülő dolga.” – válaszoltam. – „De most már neked is fel kell nőnöd ahhoz, hogy lásd: nem minden kapcsolat ér annyit, hogy feláldozd érte a szabadságodat.”
Aznap este Tímea ragaszkodott hozzá, hogy visszakísérjem a házhoz. Már a kapuban éreztem a feszültséget. László ott állt, karba tett kézzel, mintha csak egy kihallgatásra várnánk.
– „Na, csak hazataláltál, Timi. És persze magaddal hoztad a jó öreg apádat is.” – gúnyolódott.
– „Elég legyen, Laci.” – vágott közbe Tímea, szokatlan eréllyel. – „Nem beszélhetsz így vele.”
László rám villantotta a szemét.
– „Ez az én házam, az én szabályaim. Vagy alkalmazkodik, vagy mehet vissza a motelbe. Nekem mindegy.”
Éreztem, hogy bennem forr a vér. De nyugodt hangon válaszoltam:
– „A ház a tiéd lehet papíron, de az emlékeinket, a gyökereinket nem veheti el tőlem senki. Ha úgy döntesz, hogy én itt nem maradhatok, hát rendben. De akkor tudd: a lányod egyszer rá fog jönni, mit veszített azzal, hogy melletted tűrnie kell.”
Tímea ekkor hirtelen felsikoltott:
– „Elég! Nem bírom tovább! Mindig csak parancsolsz, László! Én meg fulladozom melletted!”
A férfi elképedve nézett rá.
– „Most komolyan ezt mondod? Az apád hergel ellenem, és te még neki adsz igazat?”
– „Nem hergel!” – kiáltotta Tímea. – „Ő legalább tisztel. Veled szemben viszont már nem érzem, hogy van választásom.”
A csend súlyosabb volt, mint bármelyik szó.
Éreztem, hogy valami végleg megváltozott.
A ház nappalijában olyan volt a levegő, mintha egy pillanat alatt elfogyott volna belőle az oxigén. Tímea könnyes szemmel állt középen, egyik oldalon László dühödt arccal, másikon én, összeszorított ajkakkal. Úgy éreztem, mintha egy színház darabját játszanánk, ahol minden mozdulat végzetes következményt hordoz.
– „Timi, gondold át, mit mondasz!” – mordult László, és lépett felé. – „Ez nem játék. Ha most az apád oldalára állsz, akkor…”
– „Akkor mi lesz?” – vágott közbe a lányom, szokatlan erővel a hangjában. – „Elhagysz? Kidobsz engem is, mint ahogy apát akartad? Mondd ki bátran, Laci, mert én belefáradtam a fenyegetéseidbe!”
László ledermedt. Talán sosem hallotta még a feleségét így beszélni.
Én lassan Tímea mellé léptem, és csendesen megszólaltam:
– „Kislányom, nem kell ezt most eldöntened. Ha úgy érzed, hogy mellette akarsz maradni, az is a te döntésed lesz. Én nem kérem, hogy engem válassz. Csak azt kérem, hogy önmagadat válaszd.”
A lányom rám nézett, és a tekintetében ott volt minden, amit az évek során elfojtott. Vágy a szeretetre, vágy a békére, de leginkább vágy arra, hogy végre önmaga lehessen.
– „Apa… én mindig féltem, hogy ha nemet mondok Lacinak, akkor elhagy. De most látom… ha valaki csak feltételekkel szeret, az nem is igazi szeretet.”
Ekkor László arca eltorzult.
– „Szóval most már mindketten ellenem vagytok? Szép. Nagyon szép. Eddig legalább te próbáltál normális lenni, Tímea, de most már te is az apád szövegét fújod.”
– „Nem az apám szövegét mondom.” – vágott vissza Tímea, és könnyek között felkiáltott: – „Hanem az igazat!”
A férfi tehetetlenül az asztalra csapott, majd kiviharzott a szobából. Az ajtó csattanva csukódott mögötte, és csak a némaság maradt utána.
Tímea összeroskadt a kanapén, és tenyerébe temette az arcát. Mellé ültem, és gyengéden megsimogattam a vállát.
– „Kislányom… büszke vagyok rád. Tudom, mennyire nehéz volt kimondani ezeket a szavakat.”
– „Most mi lesz, apa?” – kérdezte remegve. – „Elment. Talán végleg.”
– „Akkor végleg. De gondolj bele: most először mondtad ki, amit érzel. Ez az első lépés afelé, hogy újra szabad légy.”
Tímea lassan bólintott.
– „Nem akarok többé olyan házasságban élni, ahol félek megszólalni. Nem akarok úgy élni, hogy minden nap rettegjek attól, mit szól majd Laci.”
– „Akkor kezdj új fejezetet. Nem lesz könnyű, de hidd el, sokkal tisztább élet vár rád.”
Néhány héttel később Tímea és én közösen kerestünk egy kis lakást a városban. Nem volt nagy, de világos ablakai voltak, és a konyhában ott állt egy kis asztal két székkel. Ahogy ott ültünk, kávét szürcsölve, újra azt éreztem, mintha visszakaptam volna a lányomat.
– „Apa…” – szólalt meg halkan. – „Köszönöm, hogy kiálltál értem. Ha te nem vagy, talán soha nem mondom ki, amit ma kimondtam.”
– „Én csak emlékeztettelek arra, hogy benned is ott van az erő. Az édesanyád mindig azt mondta: Tímea olyan, mint a tavaszi vihar. Sokáig csendben gyűlik benne minden, de amikor kitör, akkor új élet fakad utána.”
Elmosolyodott.
– „Tényleg ezt mondta anya?”
– „Mindig.” – bólintottam. – „És most én is látom, hogy igaza volt.”
Ahogy teltek a hónapok, László többször próbált visszatérni. Telefonált, üzeneteket küldött, egyszer még a lakás ajtaja előtt is megjelent. De Tímea mindig ugyanazzal a határozottsággal válaszolt:
– „Ha nem tudsz tisztelettel fordulni hozzám és az apámhoz, akkor nincs miről beszélnünk.”
És végül László elmaradt.
Én pedig minden reggel újra a konyhaasztalnál ültem a lányommal, kávét kortyolva. Nem volt tökéletes életünk – hiszen a múlt sebei lassan gyógyulnak –, de tudtuk: most először szabadok vagyunk.
És mikor egy este becsuktam a szemem, eszembe jutott az a bizonyos nap, amikor a bőröndöt becsomagoltam. Akkor azt hittem, hogy mindent elveszítek. De ma már tudom: nem veszítettem, hanem visszanyertem a méltóságomat, és vele együtt a lányom bizalmát is.
A cikknek az eleje!