A szombat délutáni napfény beszűrődött a nappali függönyén keresztül. Normális esetben megnyugtató lett volna, most azonban csak még jobban kiemelte, milyen feszültség uralkodik a házban. A bevásárlószatyrok vágódtak a csuklómba, miközben a kulcsaimmal a kezemben beléptem az ajtón.
Ott volt ő. László, a vejem, kényelmesen elterpeszkedve a karfás bőr fotelben – abban a székben, amit még az én feleségem, Ilona, választott nekem a betegség előtt, mielőtt a rák elragadta volna. Meztelen lábfejét a dohányzóasztalra dobta, egyik kezében félig üres söröspalack lógott, a másikban a távirányító pihent, mintha ő lenne a ház ura.
– „Öreg, ha már úgyis itt vagy, hozz egy sört a hűtőből.” – szólt oda, anélkül, hogy rám nézett volna.
Lassan letettem a szatyrokat. A nejlonfülek vörös csíkokat hagytak a tenyeremen.
– „Elnézést, mit mondtál?”
– „Hallottad. Egy Coronát, ne azt az olcsó löttyöt, amit te szoktál inni.” – felelte, tekintetét le sem véve a tévéről.
Valami hideg érzés költözött a mellkasomba. Pont neki vettem meg azokat a drága söröket – a saját nyugdíjamból.
– „Laci, most jöttem be, előbb el kellene pakolnom a kaját.”
Ekkor végre rám pillantott. Arcán az a jól ismert lenéző kifejezés ült, amitől mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a kellemetlenkedő.
– „Ugyan már, mi olyan nagy ügy ezen? Te úgyis állsz. Én meg kényelmesen ülök.”
– „Az a nagy ügy, hogy ez az én házam.” – mondtam nyugodtan, de éreztem, hogy remeg a hangom.
László ekkor felpattant, és lassan közelebb lépett, teljes magasságát kihasználva, mintha csak árnyékot akarna vetni rám.
– „A te házad?” – nevetett gúnyosan. – „Vicces. Mert amióta Tímeával ideköltöztünk, mi fizetjük a rezsit. Az én pénzemből.”
Még közelebb jött, már szinte éreztem az alkohol szagát a leheletében.
– „Nézd, János, csinálhatjuk könnyen vagy nehezen. Ha itt akarsz élni békében, akkor engedelmeskedsz. Amit kérek, azt megcsinálod. Kérdés nélkül. Értve?”
Abban a pillanatban kivágódott a konyhaajtó. Tímea, a lányom, belépett, és látta, ahogy László fenyegetően fölém magasodik.
– „Mi folyik itt?” – kérdezte idegesen.
– „A te apád megint nehéz eset.” – felelte László, rám sem nézve. – „Csak egy sört kértem tőle, és úgy csinál, mintha a világ legnagyobb szívességét kérném.”
Tímea rám nézett. De nem együttérzőn. Inkább csalódottan, mintha én lennék a makacs gyerek.
– „Apa, csak add oda neki azt a sört. Nem éri meg veszekedni emiatt.”
Éreztem, ahogy valami eltörik bennem. Nem László szavai, nem a gúnyos mosolya fájt a legjobban, hanem az, ahogy a saját lányom az oldalára állt.
– „Ez nem a sörről szól, Timi.” – feleltem halkan. – „Hanem arról, hogy ez az én otthonom.”
Tímea ekkor László mellé lépett, mintha csak jelezni akarná, hogy együtt képviselik a frontot.
– „Apa, dönts most. Vagy elfogadod, hogy Laci az úr a háznál… vagy elköltözöl.”
A levegő megfagyott. Néztem a lányom arcát, hátha meglátom benne azt a kislányt, aki egykor a fényvillámok elől az ölembe bújt vihar idején. De csak ugyanaz az eltorzult, önelégült kifejezés nézett vissza rám, ami a férje arcán is ült.
– „Rendben.” – mondtam csendesen.
László vigyorogni kezdett, mintha már győzött volna.
– „Na, végre! Akkor hozzad is azt a sört, János bácsi—”
– „Nem. Inkább pakolok.”
A mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcáról. Tímea is elnémult, szeme elkerekedett. Ők azt hitték, majd megalázkodva surranok a konyhába, mint egy szolga. Ehelyett megfordultam, és a folyosó felé indultam. A szatyrokat ott hagytam a földön.
Mögöttem halkan csak ennyit hallottam a lányomtól:
– „Apa… ne menj…”
De én tudtam: most először az életemben nem engedhetek.
Az ajtón belépve olyan érzés fogott el, mintha a múlt árnyai lassan körém gyűltek volna. A régi ház minden sarka emléket őrzött. A komód tetején ott sorakoztak a megsárgult fényképek, a falon anyám hímzett falvédője, és a levegőben halványan még mindig érződött Ilona levendulás parfümjének illata. Mintha ő még mindig itt lenne velem.
Mégis, a szívem mélyén tudtam: a döntés megszületett. Nem hajolhatok meg László akarata előtt. Nem én, nem a saját házamban, ahol minden tégla az életem munkája volt. Nem élhetek úgy, hogy közben elveszítem az önbecsülésemet.
Ahogy elindultam a szobám felé, a bőrönd a sarokban rám várt. Nem volt sok cuccom, sosem ragaszkodtam tárgyakhoz. A feleségem gyakran mondogatta:
– "János, te be tudnád pakolni az egész világodat egy bőröndbe, és már mehetnél is."
Akkoriban nevettem ezen. Most viszont pontosan így történt. Néhány ruhát hajtogattam össze, a régi családi albumot betettem a tetejére, majd óvatosan a bőrönd mellé fektettem Ilona kézzel varrt takaróját. Az volt az egyetlen, amihez úgy ragaszkodtam, mintha maga a múlt kapaszkodna belém.
Mikor a nappaliba léptem, a lányom, Tímea, és a férje, László, ott ültek az asztalnál. Egyikük sem szólt. A tekintetük egyszerre volt megdöbbent és feszült.
László, aki mindig nagy hanggal mondta a magáét, most némán ült. Arcán a keménység mögött valami bizonytalanság derengett. Tímea szeme könnyben úszott, de nem sírt ki semmit, csak meredt rám.
– "Édesapám…" – szólalt meg végül, rekedten. – "Nem kellene elmenned."
[ ]
Megálltam az ajtónál, kezem a kilincsen. Éreztem, hogy ez a pillanat fordulópont lesz mindannyiunk számára.
– "Kislányom," – feleltem halkan, – "van, amikor az ember csak úgy tudja megőrizni magát, ha elmegy. Ez most az a pillanat."
László szeme villant, de nem szólt. Talán megértette, hogy most nem az ő szava számít.
A kilincs lenyomódott, az ajtó csendesen csukódott mögöttem. A kinti utcán a levegő hűvös volt, és minden lépésem olyan volt, mintha egy darabot tépnék ki a múltból.
Az országút mellett álló kis panzióban szálltam meg a város szélén. Egyszerű hely volt, semmi különös. Egy nyikorgó ágy, kopott szőnyeg, egyetlen szekrény és a falon egy fakó festmény a Balatonról.
De a csend… az megfizethetetlen volt.
Minden reggel hosszú sétákat tettem. Figyeltem, ahogy a város lassan ébredezik: a pékségből friss kenyérillat szállt ki, a kisbolt előtt nénik beszélgettek a hírekről, és minden sarkon egy-egy ismerős arc mosolygott rám. Éreztem, hogy végre nem kell megfelelnem senkinek.
Egy hét telt el így. Egy reggel, amikor visszaértem a sétából, a panzió tulajdonosa, egy derűs szemű asszony, a kezében egy kis papírfecnit nyújtott felém.
– "Úgy tűnik, sokan keresik magát, János úr. A telefon egész délelőtt csörgött."
Rápillantottam a cetlire. Huszonkét nem fogadott hívás. Mind ugyanarról a számról: Tímea.
Leültem az ágy szélére, a kezem remegett, miközben a telefont forgattam. Vajon mit akarhat mondani? Vajon rájött már, hogy László mennyire túllépett minden határt?
Végül mély levegőt vettem, és felhívtam.
A vonal másik végén Tímea hangja remegett, amikor beleszólt:
– "Apa… kérlek, hallgass meg…"
A telefonvonal csendje hosszú másodpercekig feszült maradt. Csak Tímea szaggatott lélegzetét hallottam, ahogy a könnyeit próbálta visszatartani.
– „Apa… ne haragudj rám, kérlek…” – tört ki végül belőle.
A szívem összeszorult. Hiába döntöttem úgy, hogy elmegyek, a lányom akkor is a lányom maradt. Nem akartam ellenségként gondolni rá.
– „Nem rád haragszom, Timi. Hanem arra, hogy engedted, hogy így legyen. Hogy egyáltalán eljutottunk idáig.”