Negyvenéves korára Gábor a sikeres üzletemberek közé tartozott Budapesten. Megbízható, nyugodt és határozott ember hírében állt. Akár munkásról, akár milliárdosról volt szó, mindenkit ugyanazzal a tisztelettel kezelt. Az üzleti életben soha nem trükközött, mindig tiszta játszmát játszott. Aki ismerte, tudta, hogy a szava többet ér egy közjegyzői okiratnál.
Az első vagyonát édesapjától örökölte, aki nemcsak pénzt hagyott rá, hanem elveket, ízlést és úri modort is. Egyedül nevelte fel, mivel más rokona nem volt. Az édesapja már rég elhunyt, de Gábor a mai napig minden fontos döntés előtt emlékeiben hozzá fordult tanácsért. Kényelmes, bőkezű életet élt. Volt egy hatalmas villája Buda egyik zöldövezeti részén, medencével, panorámás terasszal. Rendelkezett több belvárosi lakással, és a garázsában sorakoztak az autók – mindegyik más-más hangulatú napokra. A baráti köre is rendben volt: hűséges, megbízható emberek, akik mellett mindig ott állhatott.
Egyetlen dolog hiányzott: a boldog magánélet.
Egyszer már megnősült. Az esküvő pompás volt, a válás viszont katasztrófa. Az első felesége, Eszter, imádta a csillogást, a férfiakat és a szórakozást. Amikor egyik udvarlója egy kicsit túl rámenős lett, Eszter nem tudott nemet mondani. A kapcsolat vége csúnya és fájdalmas volt: Eszter szinte kiforgatta Gábort a vagyonából, alaptalan pletykákat terjesztett róla, és minden eszközzel próbálta tönkretenni.
Hosszú évek teltek el azóta. Gábor már nem is remélte, hogy újra megtalálja a szerelmet. Voltak nők az életében, de egyik sem tudta betölteni azt az űrt, amit a család hiánya jelentett. Mindig is vágyott egy kisfiúra, akinek továbbadhatja mindazt, amit felépített, és akit szeretetben nevelhet fel.
Egy nyári este azonban minden megváltozott.
Épp hazafelé tartott, amikor hirtelen egy lány ugrott ki elé az útra, karjában egy kiscicával. Gábor satuféket nyomott, és a kormányt is félrerántotta, hogy elkerülje az ütközést.
– Meguntad az életed, vagy mi?! – kiáltott rá, miközben kiszállt a kocsiból, és a szíve úgy kalapált, mintha egy vadászkutya kergette volna.
A lány a földön ült, karjában a cicát szorongatta, könnyeit nyelve szólalt meg:
– Bocsánat… csak féltem, hogy elütöd. Reflex volt. A cica…
Gábor lenyugodott.
– Jól vagy? Nem ütötted meg magad?
A lány apró termetű volt, alig huszonéves, talán tíz évvel fiatalabb Gábornál. A szeme vörös volt az ijedtségtől, a hangja remegett.
– Gyere, hazaviszlek – mondta Gábor. – Mielőtt még egyszer ilyen őrültséget csinálsz.
A lány beleegyezett. Útközben beszélgetni kezdtek. A neve Dóra volt, egy virágboltban dolgozott, imádta a természetet, lakberendezést, és kiderült: menthetetlenül állatbarát.
Gábor hirtelen felszabadultnak érezte magát. Viccelődött, nevetett – Dóra pedig vevő volt rá, kuncogott, csacsogott, mint aki ezer éve ismeri. Gábor már rég nem érezte így magát – mintha újra húszéves lenne.
Amikor a lány házához értek, Gábor megkérdezte:
– Mi lenne, ha találkoznánk újra? Beülhetnénk valahová…
Dóra elmosolyodott, de csak ennyit mondott:
– Sajnálom… szerintem ez nem jó ötlet. De köszönöm, hogy hazahoztál.
Gábor nem adta fel. Másnap megtudta, hol dolgozik a lány, és egy hatalmas csomagot küldetett neki. A dobozban egy fekete csipkés estélyi ruha volt, magas sarkú cipő és egy finom, csillogó nyaklánc. Mellé egy üzenet:
"Ha újra láthatlak, már megérte fékezni azon az estén. – Gábor"
És Dóra szíve meglágyult.
A randevú különleges volt. A legelőkelőbb étterembe vitte, de még ha csak egy padon ültek volna a parkban, akkor is emlékezetes maradt volna. Az este után egyre több találkozó következett – apró meglepetések, közös nevetések, séták és összebújások. Gábor számára Dóra maga volt a csoda.
Pár hónap múlva már együtt éltek, majd esküvő lett, és megszületett a kisfiuk, Levente. Dóra otthon maradt vele, Gábor boldogan járt haza hozzájuk. Esténként közösen vacsoráztak, hétvégente sétáltak a kertben. Minden tökéletesnek tűnt.
Öt boldog, szeretetteljes év telt el. Gábor érezte, hogy végre minden a helyére került: van családja, otthona, békéje.
Ám egy nap valami megváltozott.
Dóra egyre gyakrabban tűnt el napokra. Hol azt mondta, a barátnőjénél van, hol a boltban kellett bent maradnia tovább. Gábor egy ideig próbált bízni. Aztán a gyanú lassan, alattomosan beférkőzött a gondolataiba. Már nem tudta elhessegetni. Minden egyes késésnél egyre sötétebb képek villantak fel előtte. És mivel volt már egy hűtlen felesége, nem kellett sok, hogy az árnyékok felerősödjenek.
Végül felbérelt egy magánnyomozót.
– Sándor vagyok, diszkrét, de alapos – mondta az alacsony, bajuszos nyomozó, és a szemében olyan kifejezés ült, mintha már három válást végigasszisztált volna csak aznap.
Pár nap múlva Sándor visszajött a jelentéssel.