A szentendrei római katolikus templom udvarát késő délutáni napsütés öntötte el. A vendégek a narancsszín fénybe burkolózva beszélgettek, poharak csendültek, a gyerekek szaladgáltak a levendulaágyások között. A templom belsejéből halk hegedűszó szűrődött ki, a virágok illata összekeveredett a frissen vágott füvével, és mindenki azt hitte: ennél idillibb pillanat nem is létezhet.
A menyasszony még nem érkezett meg, de róla beszélt mindenki.
– Zsófi olyan lesz, mint egy mesebeli hercegnő – mosolygott büszkén Zsófi édesanyja, Kovács Anna, miközben az egyik vendég hátán igazította meg a selyemkendőt.
A templom lépcsőjén pár fiatallány tánclépésekben próbálta elütni az időt, miközben a vőlegény, Sárosi Dániel, rendezetten, már-már túl tökéletes mosollyal állt az oltár előtt.
– Nyugi, Dani! – lapogatta meg vállát a tanú. – Mindjárt jön. Csak készül még egy utolsó simítással.
Dániel biccentett, de pillantása idegesen cikázott a bejárat környékén.
Senki sem látta, ahogy a férfi torka finoman megugrik, mintha valamit lenyelne, amitől nem könnyebb, hanem nehezebb lesz a légzése.
Amikor végre kinyílt a templom kapuja, a társalgás elhalkult, majd lassan csönd lett. A menyasszony lépett be a halvány fénybe, hosszú, fátyolos ruhája finoman suhogott. A karján egy póráz, a póráz végén pedig ott volt a hűséges Borisz, a nagy barna vizsla, akit mindenki ismert és szeretett.
Zsófi ragyogott – nemcsak a sminktől, hanem attól a belső, tiszta fénytől, ami mindig is jellemezte.
Borisz pedig büszkén, komoly tartással lépdelt mellette.
A vendégek sorra elmosolyodtak, amikor meglátták őket. A jelenet annyira emberi, annyira őszinte volt, hogy sokak szemébe könny szökött – ki az örömtől, ki pedig attól, hogy ez a nap milyen gyorsan elröppent, és most végre itt a beteljesülés pillanata.
Zsófi az oltár felé indult.
Minden tökéletes volt.
De csupán néhány másodpercig.
Ahogy Zsófi megtette az első lépéseket, Borisz váratlanul megfeszült. A póráz elsiklott Zsófi kezéből. A vizsla előrerontott, és fogaival belekapott a menyasszonyi ruha uszályába.
A násznép halk kuncogása először még ártatlan volt.
– Nézd már, a kis bohóc! – súgta egy néni az első padsorban ülő férjének.
– Biztos játszani akar! – mondta valaki hátul.
Csakhogy Borisz nem játszott. A kutya izmai megfeszültek, a mancsait erővel vetette bele a templom hűvös padlójába, és visszahúzta Zsófit, mintha az élete múlna rajta.
Zsófi meglepődve, kissé zavartan fordult hátra.
– Borisz, mi van, kincsem? – suttogta neki olyan hangon, mintha bármelyik pillanatban elsírná magát.
A kutya morgott. Mélyen, komoran.
A vendégek arca komolyra változott.
Dániel az oltárnál mozdulatlanná dermedt. A mosolya megingott. Mintha valami jeges szél érintené meg belülről.
Zsófi megpróbált újra elindulni, de Borisz előrelépett, sőt most már a menyasszony és az oltár közé állt, hátát görbítve, védelmező testtartásban.
A templomban feszült némaság ereszkedett.
Ekkor Zsófi apja, Kovács László, aki eddig a második sorból kissé meghatódva nézte a lányát, hirtelen felcsattant:
– Micsoda neveletlen dög! Vigyétek kifelé! Tönkreteszi az egész szertartást!
A hangja keményebben csattant, mint szerette volna, de az idegesség már benne is dolgozott.
Zsófi megrázta a fejét.
– Apa, ne... Borisz sosem viselkedik így ok nélkül.
A templomajtón beszűrődő fény megcsillant a kutya szemén. A tekintete elszánt volt, már-már kétségbeesett.
A menyasszony mély levegőt vett, újra megpróbált egy lépést tenni – de abban a pillanatban valami megcsillant a vőlegény zakózsebében, egy apró mozdulat, amely felkeltette a figyelmét.
És akkor… akkor érezte meg ő is.
Egy furcsa, szúrós-kesernyés szagot. Alig észrevehető volt, mintha csak egy tabletta pora szállt volna fel a levegőben. De Zsófinak hirtelen minden hátsó zuga megborzongott.
[ ]
A kutya morajlása erősödött.
Zsófi elsápadt.
A feszült néma csendet hirtelen egy tompa puffanás törte meg: valami kiesett Dániel zakózsebéből. Egy apró, áttetsző műanyag tasak csúszott végig a kőpadlón.
A násznép hangosan felszisszent.
Az egyik vendég, egy középkorú nő, aki ápolónőként dolgozott a városi kórházban, lehajolt, felemelte és ösztönösen a fény felé tartotta.
– Ez meg micsoda? – kérdezte félhangosan, de a templom csendjében mindenki tisztán hallotta.
Dániel arca elfehéredett.
– Semmi... az csak... vitaminpor! – motyogta, miközben lépett egyet feléjük, de a hangja megtört, reszkető lett.
Borisz hirtelen felé mordult.
Zsófi szíve hevesen kalapált.
– Dani... mi ez? – kérdezte remegő hangon.
A férfi nem felelt.
A csend hosszú volt, túl hosszú.
A nő, aki a tasakot tartotta, már értette. Az orra összerándult, ahogy megérezte a jellegzetes vegyszerillatot.
– Ez nem vitamin... Ez valami gyógyszerészeti por. És nagyon nem olyannak tűnik, amit bárki esküvőre hozna.
Dániel szeme ide-oda cikázott. A verejték megjelent a homlokán.
– Ez őrültség! Tegyék le! Nem tudják, mit beszélnek! – kiáltotta, és megpróbálta kitépni a tasakot a nő kezéből.
A násznép felhördült.
Zsófi hátrahőkölt.
Borisz vicsorított.
A tanú és két vendég előrelépett, megragadták Dániel karját. A férfi vadul próbált kiszabadulni, de nem sikerült.
A nő, még mindig a kezében tartva a zacskót, csendesen megszólalt:
– Ezt laborban kell megvizsgálni… de az illata alapján ez… erős szívleállást okozó szer is lehet.
A templomban többen felsikoltottak.
Zsófi mellkasát mintha jéghideg kéz szorította volna össze.