Senki sem számított erre: a magányos nő reakciója mindent megváltoztatott az esküvőn!

A szomszéd asztaltól halk kuncogás szűrődött át.

– Nézd már, hogy néz! – súgta az egyik nő, miközben a pohara fölött gúnyos félmosoly villant. – Mintha valaki meghívta volna…

– Ugyan, hagyd – legyintett egy férfi. – Majd hazamegy a kisfiához. Ez nem az ő közege.

Réka arcát forróság öntötte el, szeme sarkában megfeszültek az izmok. Nem akart sírni. Nem engedhette meg magának. Az életben túl sokszor látták már könnyezni — nem ad újabb okot.

Mégis, amikor a zenekar hirtelen halkabb dallamba kezdett, valami megmozdult körülötte. Mintha a levegő megváltozott volna, mintha valaki egy pillanat alatt kirántotta volna a padlót a terem hamis jókedve alól.

Ekkor jelent meg a férfi.

Magas volt, sötét öltönyben, mintha nem a násznép közé tartozna, hanem valami egészen más világból érkezett volna. Mozgása csendes volt, mégis érezni lehetett körülötte azt a fajta erőt, amelyet nem tanítanak — az emberek inkább érzik, mint értik.

Ahogy Réka felnézett rá, egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.

A férfi megállt előtte.

– Jó estét – mondta mély, kissé rekedt hangon. – Kérem… segítsen nekem.

Réka döbbenten nézett rá.
– Tessék?

A férfi közelebb hajolt, úgy, hogy csak ő hallhatta.

– Tegyen úgy, mintha a feleségem lenne. És táncoljon velem.

A háta mögül hirtelen felzúdult a susmogás. A női asztalnál valaki elejtett egy kanalat. A zenekar még lágyabban játszott, mintha mindannyiuk sorsa a halkan zengő hegedű hangján múlna.

Réka torka elszorult.
– Maga… ezt most komolyan gondolja?

A férfi keze felé nyújtotta a kezét. Erős, meleg tenyér, amelyben ott volt valami visszafojtott feszültség.

– Kérem. Egy percig tart.
– De miért én? – suttogta Réka.
– Mert magára néztek. És rám is. És valaki ebben a teremben azt hitte, sakkban tarthat.

A nőnek fogalma sem volt, miről beszél, mégis… a hangjában volt valami, amitől úgy érezte: itt és most nem szabad kérdezni.

Keze a férfi kezébe simult.

A táncparkett felé vezette, és ahogy beléptek a fénykörbe, a zene elhalkult, de a terem néma maradt. Minden tekintet rájuk szegeződött — az egyedülálló anyára és a férfira, akinek mozdulatai olyan természetesek voltak, mintha valóban összetartoztak volna.

A férfi karja gyengéden simult Réka derekára, mégis minden izma feszült volt, mintha valami láthatatlan veszéllyel küzdene.

– A nevem Szalai Márk – mondta halkan.
– Réka – felelte ő. – De maga mit csinál…?
– Egy helyzetet oldok meg – vágta rá tömören. – A maga segítségével.

Réka próbált könnyedén lélegezni, de Márk közelsége valami egészen furcsa hullámot indított benne. A férfi illata fenyőre és valami sötétebb, rejtélyesebb dologra emlékeztette.

A zene véget ért, a csend pedig még mélyebb lett, mintha minden hang visszafojtott lélegzetté alakult volna.

Márk finoman levezette őt a parkettről.
– Remekül csinálta – mormolta.
– Fogalmam sincs, mi történt – sóhajtott Réka.
– Jobb is így. De most már… figyelni fognak.

Leültek egy félreeső asztalhoz, ahol nem hallatszott a gúnyos nevetgélés. A férfi töltött neki egy italt, mozdulatai lassúak, kiszámítottak voltak.

– Azok – biccentett egy csoport felé – ma már nem fognak bántani. Félnek attól, amit nem értenek.
– Engem… nem értenének? – kérdezte Réka.
– Inkább engem – felelte a férfi, szeme sarkában halvány, hideg mosollyal.

Réka ekkor vette észre a férfi arca bal oldalán futó vékony heget. Nem olyan seb volt, amelyet egy elesés okoz — ez inkább emlékeztetett valamire, amitől a civil emberek inkább elfordítják a fejüket.

– Maga… mivel foglalkozik? – kérdezte óvatosan.
– Olyasmivel, amiről jobb, ha nem beszélünk – mondta Márk csendesen.

Mielőtt folytathatta volna, két sötét öltönyös férfi lépett oda. Olvasztott tekintetükben valami fenyegető volt. Olasz vagy szerb hangzású szavakat suttogtak Márk fülébe.

A férfi arca megkeményedett.

Felállt.
– Maradjon itt, Réka. Ez fontos.

De a nő szíve hevesen vert. Valami azt súgta: jobb, ha látja, hova megy.

A márványfolyosón áthaladva a kinti hideg levegő csapta meg. A parkoló mellett Márk egy másik férfival beszélt — annak zakója alatt kétségtelenül fegyver lapult. Hangjuk feszült volt, mint két ragadozóé, akik ugyanazon a területen osztoznak.

Végül a férfi elhajtott, Márk pedig megfordult. Pillantása megkeményedett, amikor meglátta Rékát.

– Nem kellett volna látnia ezt – mondta, ahogy odalépett.
– Nem akartam… csak… – kezdte Réka.
– Bátor maga – vágott közbe. – Vagy őrült.

A szemei mélyen az övébe fúródtak.

– És most… hogy látta… nem fog eltűnni az életemből, Réka.

A szél hidegen csapott közéjük, rózsaillat és valami sötétebb árnyalat keveredett benne. A nő ekkor érezte először: belelépett valamibe, ami nagyobb nála. Sokkal nagyobb.

A következő napokban Réka próbálta elfelejteni az egészet.

Hazament Tatabányára, a régi, paneles lakótelepre, ahol a lépcsőház még mindig ugyanúgy dohszagú volt, mint gyerekkorában. A lift akadozott, a szomszéd néni ugyanúgy figyelte minden mozdulatát a kukucskálón át, mint régen az édesanyjáét.

Otthon azonban várta valaki, aki minden fáradtságát elmosta.

– Anya! – rohant felé egy hatéves kisfiú, Bence, a kék pólójában, amelyen egy megkopott dinoszaurusz vigyorgott. – Képzeld, ma egyedül raktam össze a nagy Legó tornyot!

Réka lehajolt, magához ölelte, beleszagolt a kisfiú hajába. Ez volt az egyetlen hely, ahol biztonságban érezte magát: a fia karjai között.

– Ügyes vagy, kincsem – mosolygott. – Mesélj róla mindent!

Ahogy Bence lelkesen magyarázott, a tegnap esti események egyre inkább valami álomszerű, szürreális emlékké halványultak. Egy titokzatos férfi, egy tánc, egy fenyegető parkoló… olyasminek tűnt, ami nem az ő életéhez tartozik.

Csakhogy két nappal később bekopogtak.

Réka épp a mosogatást fejezte be, a levált csempék közé szorult vízcseppek halkan csurogtak a fugák mentén, amikor meghallotta az ajtócsengőt. Bence a nappaliban autókat tologatott a kopott szőnyegen.

– Ki az? – szólt ki ösztönösen.

– Szalai Márk.
A hang olyan természetes nyugalommal áradt át az ajtón, mintha csak azt mondta volna: postás vagyok.

Réka gyomra görcsbe rándult. Az ujja a kilincsen remegett.

– Nem kéne itt lennie – súgta maga elé, de már fordította is a kulcsot.

Az ajtó kinyílt.

Márk ott állt, ugyanabban a sötét kabátban, csak most a fény másképp vetült az arcára. A folyosó sárga neonja megvillant a hegen az arcán, mintha emlékeztető lenne: ő nem ebből a világból való.

Bence felnézett a játékai közül.
– Anya, ez a bácsi az esküvőről? Aki veled táncolt? – kérdezte csillogó szemekkel.

Márk elmosolyodott.
– Valami ilyesmi – felelte, és egy pillanatra, mintha emberibbnek, közelebbinek tűnt volna.

Réka az ajtófélfának dőlt.

– Mit keres itt? – kérdezte, és próbálta határozottan mondani, de hangja kicsit elcsuklott.

– Nem szeretem a befejezetlen dolgokat – mondta Márk, egy lépéssel közelebb jőve. – És magát… belevontam valamibe. Ezt nem hagyhatom így.

Végigmérte a szűk előszobát: a felakasztott, kissé kifakult kabátokat, a cipőhalmot, az olcsó szőnyeget, amelyet már rég ki kellett volna dobni.

– Nincs mit befejezni – vágta rá Réka. – Táncoltunk, kész. Én elfelejtettem. Magának is ezt kéne tennie.

Márk rápillantott.
– Maga még akkor is hazudik, amikor fél – mondta halkan. – Ez tetszik.

– Nem félek – sziszegte Réka.
– Dehogy nem. – A férfi megvonta a vállát. – Csak már rég megtanulta egyedül elviselni.

Bence időközben egészen közel merészkedett.
– Bácsi – szólította meg –, szereted a Legót?

Márk lenézett rá, aztán teljesen váratlanul leguggolt.

– Attól függ. Építeni szeretek – felelte. – Lerombolni kevésbé.

Bence előhúzott egy piros autót.
– Ezt nézd, ez a tűzoltó. De mindig szétesik.

Márk átvette a kezéből, ujjai ügyesen illesztették össze a blokkokat, mintha egész életében gyerekjátékokkal bíbelődött volna, nem… azzal, amivel valójában.

Réka karba tett kézzel, az ajtóban állva figyelte őket. A szíve egyszerre volt puha és kemény.
Nem akarta, hogy a fia kötődjön ehhez a férfihoz. Nem akarta, hogy bárki belépjen az életükbe, aki aztán úgyis eltűnik, mint mindenki más.

– Nem maradhat sokáig – mondta hidegen. – Bence, ne zavard a bácsit.

– Nem zavar – rázta meg a fejét Márk. – Ha nem bánja, csak… beszélgetnénk pár percet.

– Miről? – kérdezte Réka.
– Arról, hogy mi történt azon az estén. És miért nem hagyhatom magára ezután.

Csend lett. Csak a szomszéd lakásból átszűrődő tévéhang foszlányai jelezték, hogy a világ odakint ugyanúgy megy tovább.

Végül Réka félreállt.

– Jöjjön be. De az ajtót nyitva hagyom.

– Természetesen – bólintott Márk.

Leültek az apró konyhaasztalhoz. A bútorok mind más-más boltból, más-más korszakból származtak, egyik sem illett igazán a másikhoz, mégis valahogy otthonossá váltak együtt – akár Réka és a fia.

Bence közben a nappali szőnyegén folytatta az építést, de kíváncsian fülelt.

– Valaki az esküvőn… – kezdte Márk, miközben végighúzta az ujját a repedezett asztallapon – azt hitte, sakkban tarthat. Azzal, hogy elhozza oda… a múltamat.

– A múltját? – kérdezte Réka óvatosan.
– Olyan embereket, akik tudják, honnan jöttem. Kik között nőttem fel. – A férfi szeme összeszűkült. – Ön nem csak véletlen választás volt. Magát nézték ki… gyenge pontnak. Egy vidéki, egyedülálló anya. Azt hitték, csak egy eszköz lesz.

Réka szája kiszáradt.

– Nem értem, mi közöm nekem…
– Most már van – vágott közbe Márk. – Mert maga nem tört meg. Nem süllyedt el a szégyenben, ahogy elvárták. Felállt velem a táncparkettre… olyan tartással, amit sok, jól szituált ember se tudna utánozni.

Keserű mosoly húzódott Réka ajkán.

– Nem volt választásom. Ha nemet mondok, ugyanúgy kinevetnek. Ha igent mondok, akkor is.

– Mégis… – Márk lassan kifújta a levegőt. – Maga döntött. És ezzel beleavatkozott egy olyan játszmába, amiről semmit sem tud.

Réka ujjaival az asztallapot csipkedte.

– Miféle játszmáról beszél? Maga… ki valójában, Márk?

Egy pillanatra a férfi elfordította a tekintetét az ablak felé. Lent a parkolóban egy rozsdás Opel állt, a szél a játszótér felől hordta a homokot.

– A legtöbb ember, ha meghallja a nevem, suttogni kezd – felelte végül. – Azt mondják, alvilági kapcsolataim vannak. Hogy emberek tartoznak nekem. Hogy veszélyes vagyok.

– Igaz? – kérdezte Réka halkan.

A férfi egyszerre tűnt nagyon messzinek és ijesztően közelinek.

– Igaz, hogy az a világ, ahol mozgom, nem olyan tiszta, mint ez a konyhaasztal – biccentett maga elé. – De az is igaz, hogy vannak dolgok, amiket már nem akarok ugyanúgy csinálni.

Réka halkan felnevetett. Hideg, fáradt hang volt.

[ ]

– És ehhez mi közöm nekem?
– Maga először nézett rám úgy… – Márk elakadt egy pillanatra –, mintha több lennék annál, amit rólam mesélnek.

– Nem tudtam, mit mesélnek – vont vállat Réka.

– Pontosan – bólintott a férfi. – Nem rettegett, nem rajongott, nem kért semmit. Csak zavarban volt… és mégis felemelt fővel állt mellettem a táncparketten.

A konyhában sűrű lett a levegő.

Bence egyszer csak megjelent az ajtóban.

– Anya, éhes vagyok – jelentette be.

Réka felpattant.
– Máris csinálok szendvicset.

– Segítek – szólalt meg mögötte Márk. – Ha nem gond.

– Maga még egy kést se kap a kezébe a fiam közelében – csúszott ki Rékából, talán kissé túl keményen.

Márk elmosolyodott.
– Igaza van. Nem ismerek meg egy gyereket sem két perc alatt. Nem várom el, hogy bízzon bennem.

Mégis ott maradt. Nem ment el. Nem sértődött meg. Csak csendben figyelte, ahogy Réka vajazza a kenyeret, és felvágja az olcsó parizert, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Aznap este nem maradt sokáig. Amikor felállt, hogy induljon, csak ennyit mondott:

– Ez a hely… – végigfuttatta pillantását a lakáson – kicsi, de erős falai vannak. Mert maga tartja őket. Ha engedi, néha… segítek tartani.

Réka nem tudta, mit feleljen. Csak állt az ajtóban, miközben Márk kilépett a folyosóra. A neon fényében a sziluettje egy pillanatra egészen idegennek tűnt.

– Ne jöjjön vissza – mondta végül halkan. – Jobb így.

– Lehet – felelte Márk. – De a világ ritkán azt adja, ami jobb. Inkább azt, amire szükségünk van.

Azzal elment.

A hetek lassan teltek.

Réka a helyi élelmiszerbolt pénztárában dolgozott, néha plusz műszakot vállalt, hogy kifizesse a rezsit. Bence óvodába járt, délutánonként rajzolt, Legót épített, vagy az udvaron biciklizett. Az élet ugyanaz volt, mint eddig: szűk, fárasztó, kiszámítható.

Mígnem egy péntek délután, amikor Réka a bolt előtt a buszmegállóban ácsorgott, újra megjelent az a sötét kabát.

– Úgy látom, még nem rúgtak ki – jegyezte meg Márk, megállva mellette.

– Maga… – Réka meglepetten pillantott rá. – Követ?

– Ellenőrzöm, hogy él-e még – felelte nyugodtan. – Ebben az országban ez sem magától értetődő.

– Köszönöm, én jól elvagyok nélküle is – morogta a nő.

– Tudom – bólintott a férfi. – Pont ez a baj.

Aznap nem buszra szálltak. Márk ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye kocsival. Réka hezitált, de aztán eszébe jutott, mennyi mindenen ment már át — és hogy Bencét úgyis a nagymamája hozza haza az oviból, ma később érnek haza.

Az autóban csend volt egy ideig. Csak a rádió szólt halkan, valami régi magyar dal, amely azokról az időkről mesélt, amikor még hittek abban, hogy egyszer minden könnyebb lesz.

– Meséljen Bencéről – kérte hirtelen Márk.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Réka.
– Mert az emberről az mutatja meg a legtöbbet, ahogy arról beszél, akit szeret.

Réka elfordította a fejét, kinézett az ablakon. A téli szürkeség belelapult a házak közé.

– Bence… jó gyerek – kezdte lassan. – Túl jó. Többet érdemelne ennél a panelrengetegnél, ennél a sok éjszakai műszaknál. Tíz percekkel kevesebb fáradt sóhajt tőlem. De ezt tudom adni. Nem sok, de… az enyém.

– Nem az számít, mennyit ad – rázta meg a fejét Márk. – Hanem hogy maga teszi bele a szívét.

– Tudja, hány férfi mondott már nekem ilyesmit? – kérdezte Réka keserű mosollyal. – Aztán, amint kiderült, hogy gyerekem van, hirtelen „bonyolult lett a helyzet”.

Márk nem válaszolt rögtön.

– Én nem akarom egyszerűnek látni magát – mondta végül. – Magát csak bonyolultan lehet.

Réka önkéntelenül is elnevette magát. Valami feszült, mégis megkönnyebbült nevetés volt.

Innentől Márk egyre gyakrabban bukkant fel.

Hol csak bevásárlással állított be: tészta, liszt, egy kiló narancs, amit Réka magának sosem vett volna meg, mert „luxus”. Hol megjavította a lötyögő kilincset, vagy kicserélte a kiégett villanykörtét a folyosón.

Bence hamar megszokta a jelenlétét. Egyik nap, amikor Márk az asztalnál ült, a kisfiú előhúzott egy rajzot.

– Ezt neked rajzoltam – mondta büszkén.

Márk átvette a papírt. Egy négytagú család volt rajta. Egy anya, egy gyerek, egy nagyobb férfi… és mellette még egy, kicsit kisebb alak.

– Kik ők? – kérdezte halkan.
– Hát mi – felelte Bence, mintha ez magától értetődő lenne. – Én, anya, te… meg az a bácsi, aki néha hoz csokit az oviba, de anya szerint túl hangos.

Réka elvörösödött.

– Bence, nem így mondtam… – kezdte mentegetőzni.

Márk azonban csak nézte a rajzot. Ujjai megfeszültek a lap szélén.

– És… én mit csinálok ezen a rajzon? – kérdezte.
– Állsz mellettünk – vonta meg a vállát a gyerek. – És figyelsz, hogy ne essen bántódásunk. Ez a dolgod, nem?

Réka mellkasába mintha valaki hirtelen követ vágott volna. Nem akarta, hogy a fia elhiggye, ez a férfi valaha is marad. Nem akarta, hogy bármilyen illúziót kergessen.

Mégis, amikor este Bencéért mesét olvasott, és Márk a sarokban csendben ült, csak néha pillantva a telefonjára, valami különös béke telepedett rájuk.

A pletykák azonban nem maradtak el.

Ez is érdekelhet