Keddenként a kórházi étkezde korábban zárt, így azon az estén kénytelen voltam megállni a házunk melletti kis szupermarketben. Még rajtam volt a nővér-ruha, a hajam fáradt fonatban lógott a vállamra, és a cipőm talpára rátapadt valami, amit jobb volt nem azonosítani. Csak gyorsan akartam valamit vacsorára: egy kis csirke, egy adag rizs, valami zöldség. Nem vágytam másra, csak egy meleg ételre, a kanapémra, és tizenöt percre, amikor senkinek sincs szüksége rám.
A bolt szokatlanul üres volt. A polcokon néhol már csak az árcédulák lógtak, a neoncsövek zúgtak, mint egy fáradt méhraj. A levegőben keveredett a mosószer és a péksütemény illata, és az a tipikus fáradtság, amit az este 9 után dolgozók levegője hordoz. Épp a fagyasztósor végén jártam, mikor meghallottam valamit: egy loccsanást, majd egy éles, fojtott nevetést. Megálltam, majd bekanyarodtam a következő sorba.
Ott állt egy nő. Hosszú fekete kabátban, magas sarkú csizmában, kezében egy bőr táskával, amit valószínűleg fél havi fizetésem sem fedezett volna. Mellette a földön egy felborult lattés pohár, és mellette egy vödör, amiből a víz már szétfolyt a csempén.
És ott volt Rózsi néni.
A bolt takarítónője. A hetvenes éveiben járhatott, apró, hajlott hátú asszony, akit mindig láttam a bolt előtt, amikor hajnalban mentem a buszhoz. Fadedék-kék köpenyt viselt, a fején kendőt, és mindig mosolygott, még akkor is, amikor senki nem szólt hozzá.
Most viszont a keze remegett, ahogy a felmosót markolta.
– Én… nagyon sajnálom, asszonyom… – rebegte. – Véletlen volt…
– Véletlen?! – vágott közbe a nő, és a hangja pengeélesen hasított végig az üres sorokon. – Tönkretette a táskámat! Nézzen már a lába elé, ha már dolgozik!
És ahogy kimondta, odébb rúgta a vödröt a hegyes sarkával. A víz újra szétfröccsent, a cipőmre is jutott belőle.
Rózsi néni hátrált egyet, a kezét a szája elé kapta. Láttam az arcán, ahogy a szégyen lassan végigcsúszik rajta – mint valami régi seb, amit újra feltéptek.
Nem gondolkodtam. Egyszerűen odamentem.
– Elnézést – mondtam, talán kissé hangosabban, mint kellett volna. – Ez most komoly volt?
A nő rám nézett. A tekintete hideg volt és megvető.
– Tessék?
– Azt mondtam, hogy ez indokolatlan volt – ismételtem. – Nem kellett volna így beszélnie vele.
– Maga meg kicsoda? – kérdezte élesen. – A takarítónő ügyvédje?
– Nem – feleltem. – Csak valaki, aki látja, ha másokat igazságtalanul megaláznak.
A nő felhorkant, a sminkje alatt elvörösödött. – Fogalma sincs, kivel beszél.
– Igaza van – mondtam halkan. – De azt tudom, hogy nem szeretnék olyan ember lenni, mint maga.
A boltban csend lett. Egy fiatal fiú megállt a pénztárnál, az anyja halkan felszisszent. A nő rám meredt, majd sarkon fordult, és kiviharzott az ajtón, a tűsarkú cipője úgy kopogott a csempén, mintha puskagolyókat hagyna maga után.
Csak akkor vettem észre, hogy remegek.
Rózsi néni lehajtotta a fejét. – Nem kellett volna… – suttogta.
– De kellett – válaszoltam. – Nem szabad, hogy így bánjanak magával.
Lassan bólintott, a tekintetében könnyek csillogtak. – Isten áldja meg magát, drága lányom.
Odamentem, segítettem feltörölni a vizet. Együtt dolgoztunk csendben, mint két ember, akik nem akarnak többet beszélni, csak hagyni, hogy a mozdulatok mondják el helyettük, amit a szavak nem tudnak.
Néhány perc után Rózsi néni felsóhajtott.
– Tudja, ma van a születésnapom – mondta.
– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
– Hetvenegy lettem – felelte mosolyogva, de a mosoly mögött ott bujkált a fáradtság. – Csak reméltem, hogy kibírom sírás nélkül ezt a műszakot.
– Várjon egy percet – mondtam, és otthagytam a felmosót.
A pékpult felé siettem. Ott, a sarokban, egy leárazott kis muffintálcát találtam. Vettem egyet, amin apró, színes cukorkák ragyogtak, és hozzácsaptam egy csomag gyertyát is.
Amikor visszaértem, Rózsi néni még mindig ott állt, kezében a ronggyal.
– Boldog születésnapot, Rózsi néni – mondtam, és átnyújtottam a muffint.
A szája elnyílt, a szeme megtelt könnyel. – Drága szívem… ez igazán nem kellett volna…
– Dehogynem. Mindenkinek jár egy kívánság a születésnapján.
Meghúztam az öngyújtót, a kis láng fellobbant, és a muffin tetején álló gyertya megremegett.
– Na, kívánjon valamit, mielőtt ránk szólnak a tűzvédelmi szabályok miatt.
Nevetett, csendesen, de őszintén. – Maga egy bajkeverő, tudja?
– Ezt már mondták páran – feleltem.
Elfújta a gyertyát. A láng kialudt, de a mosolya ott maradt – ragyogott, mint valami régen elfeledett emlék.
Nem búcsúztunk el, csak intettünk egymásnak. Én kiléptem a boltajtón, és először éreztem, hogy talán tényleg történt valami, amiért érdemes volt aznap is talpon lenni.
Másnap minden ugyanúgy indult, mint mindig.
A kórházban sietős reggel, egy félbehagyott kávé, két infúzió, és egy gyerek, aki a kötéstől jobban félt, mint magától a sebtől. A nap végére már csak a lábam fájt jobban, mint a türelmem.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, veszek valami gyümölcsöt. Talán szőlőt. Úgyis rég ettem.
Beléptem ugyanabba a szupermarketbe, ahol előző este a kis „balhé” történt. Már a bejáratnál éreztem azt az enyhe, citromos tisztítószer-illatot, amit Rózsi néni mindig használt.
„Remélem, ma nyugodt napja van” – gondoltam magamban, miközben toltam a kocsit.
A zöldséges pultnál jártam, amikor a hangszóró megrecsegett.
Egy férfihang szólt bele, kissé bizonytalan, de jól érthető:
– Figyelem, figyelem, kedves vásárlók! Kérjük, hogy nővér Réka, fáradjon az igazgatói irodába! Ismételjük: nővér Réka, kérjük, jöjjön az igazgatói irodába!
A kezem megállt a levegőben. A szőlőgerezd visszahuppant a ládába.
„Ez most… mi a jó ég?” – gondoltam. A boltban többen odafordultak, suttogtak valamit. Egy fiatal srác a pénztárnál halkan megjegyezte:
– Hűha, valaki bajba került…
A szívem kalapált, a tenyerem izzadni kezdett. Letettem a kosaram, és elindultam a hátsó folyosó felé. Utoljára tinédzserként éreztem ilyen nyugtalan feszültséget, amikor a gimiben „behívtak beszélgetésre”.
A hátsó ajtónál egy fiatal fiú állt – alig húszéves lehetett, névtábláján ez állt: Dani.
– Maga Réka, ugye? – kérdezte udvariasan.
– Igen, de… miért?
– Kérem, jöjjön, már várják.
„Várnak?” – gondoltam. „Engem?”
Az igazgatói iroda ajtaja előtt megálltam. Finoman megkopogtam.
– Tessék! – hallatszott bentről.
Beléptem.
A szoba kicsi volt, de rendezett. A falon régi fényképek a bolt múltjából – fekete-fehér fotók, ahol még kézzel mérték a cukrot és papírzacskóban adták a tejet.
Az asztal mögött egy ötvenes éveiben járó, kissé őszülő férfi ült. A névtáblán: Tóth Gábor, boltvezető. Mellette egy magas, elegáns férfi, fekete öltönyben, karcsú aktatáskával. És ott ült Rózsi néni is, a kék köpenyében, összekulcsolt kézzel, a szemében furcsa fény csillogott.
Amint meglátott, elmosolyodott.
– Drága Réka, hát végre itt van – mondta. – Azt hittük, már sosem jön ma.
Gábor bólintott, hellyel kínált.
– Foglaljon csak helyet. Tudom, kicsit szokatlan, hogy a hangosbemondón hívtuk, de Rózsi néni ragaszkodott hozzá.
– Hozzám? – néztem értetlenül. – Miért?
Rózsi néni elővett egy fehér borítékot a táskájából. Finoman végigsimított rajta, mintha valami nagyon fontosat tartana a kezében, majd felém nyújtotta.
– Ez magának szól, kedvesem.
– Én… nem értem – mondtam, de átvettem.
A borítékban egy levél és egy banki papír volt. Ahogy kinyitottam, a szám kis híján elakadt a torkomon.
– Ez… ez több, mint… négymillió forint?!