A 68 éves nagymamám írt a családi csetbe, pénzt kért.
Mindenki elnézte az üzenetét.
Két nap múlva én átutaltam neki a kért összeget.
Aznap éjjel meghalt.
Amikor beléptem a lakásába, megdermedtem.
A pénzt apró ajándékdobozokra költötte, mindegyiken egy családtag neve.
Szépen sorban álltak a konyhaasztalon, arany szalaggal átkötve.
Leültem, és remegő kézzel felvettem a tetejükön hagyott cetlit:
„Nem magamra kértem a pénzt. Szerettem volna mindenkinek hagyni valami kicsit, ami velem kapcsol össze, nem azért, mert búcsúzom, hanem mert a szeretetet addig kell adni, amíg lehet.”
A dobozokban kézzel készített apróságok voltak. Családi fotók, kötött könyvjelzők, és kézzel írt üzenetek, tele tanáccsal, nevetéssel és szeretettel.
Az én dobozomban egy apró ezüst medál lapult, mellette levél:
„Te voltál az egyetlen, aki igazán meghallgatott, amikor szükségem volt rá. Ne veszítsd el ezt a jóságot, ez a legritkább ajándék, amit adhatunk.”
Sokáig ültem ott csendben. A lakás még levendula és frissen sült kenyér illatát őrizte.
Akkor értettem meg, hogy nem segítséget kért, hanem utoljára tanított valamire. A nagylelkűség nem a pénzről szól, hanem a szívről.
A figyelem, a törődés és a jelenlét azok az ajándékok, amelyek túlélnek minket.
Attól a naptól megfogadtam, hogy nem siklok el egy családi üzenet felett. Mert néha egy egyszerű kérés mögött egy utolsó, szeretettel teli üzenet vár, hogy megértsük.