Aztán István suttogva kérte:

– Hozzátok el nekem Círmit... Kérlek...– Mindjárt, apa. Mindjárt! – mondta Balázs, és rohant.

Otthon, a régi házban a vak cica az ablak alatt feküdt.Balázs óvatosan vette kézbe, megsimogatta a kis fejét:

– Gyere, kicsi Círmi. Apához megyünk.

A kórházban mindenki félrehúzódott, amikor Balázs belépett a cicával.István bácsi már alig lélegzett. De amikor megérezte a cica ismerős illatát, az ajkain halvány mosoly jelent meg.

Balázs lehajolt, és Círminek odasúgta:

– Itt van. Itt vagyunk. Búcsúzz el szépen…

És Círminak nem kellettek szemek.A kis vak macska odabújt István arcához, gyengéden dörgölte hozzá a fejét, miközben halkan, szinte észrevétlenül dorombolt.

István bácsi utolsó erejével suttogta:

– Círmi... az én drága, bátor fiam...

És akkor – mindenki szeme láttára – könnyek csordultak ki Círmi vak szeméből.Valódi könnyek.

Mindenki, aki jelen volt – a gyerekek, unokák, az ápolók – zokogva nézték ezt az egyszerű, mégis szívfacsaró jelenetet.

Círmi tovább dorombolt, apró testét István bácsi arcához szorítva, míg a férfi keze lassan megpihent a cica hátán.

És akkor Círmi hirtelen felemelte a fejét, mintha egy belső hang hívta volna.Lassan lemászott az ágyra, és a földre ugrott. A kórterem egyik sarkában egy kis darab kenyér hevert egy elfelejtett éjjeliszekrényen.A vak cica szinte látóként mozgott: odament, felvette a kenyeret a szájába, majd óvatosan visszamászott az ágyra.

Mindenki döbbenten nézte, ahogy Círmi a kenyérdarabot odatolta István bácsi ajkához — mintha etetni akarná. Mintha azt mondaná:

„Tarts ki még egy kicsit. Én itt vagyok. Együtt vagyunk.”

István bácsi mosolygott. Egy utolsó, halvány mosoly, ahogy keze lecsúszott a cicáról.

A következő pillanatban… a szoba elnémult.Ő elment.

De a pillanat nem volt rideg vagy félelmetes.Valahol mélyen mindenki érezte: békében ment el.Szeretve. Megbecsülve. Teljes szívvel.

Csak egy valaki mozdult meg abban a dermedt csendben: az a magas, öregember, akit István bácsi a parkban látott. A botjára támaszkodva közelebb lépett — mintha mások nem is látnák őt.

Kinyújtotta a kezét, nem a test felé, hanem fölé – a levegőbe.És halkan, nyugodtan szólt:

– Gyerünk... Ideje indulni.

István bácsi lelke — könnyed, fájdalom nélküli — kilépett a testéből.Visszanézett még egy pillanatra: látta a gyermekeit, az unokáit, a zokogó ápolót... és látta Círminek a kis testét, ahogy szorosan az ágy mellett ül, csendesen, szinte áhítattal.

A szíve megtelt szeretettel.

Odalépett Círmi felé, lehajolt (bár a cica nem látta), és megsimogatta a kis fejét – nem fizikailag, de lélekben, tisztán, mélyen.

– Szeretlek, Círmi... Sosem hagylak el. Megígérem.

Aztán felegyenesedett, és az idegennel elindult a fény felé.Ott, a távolban, a ragyogó kör alakú kapu mögött várta valaki.Éva. A felesége. Mosolyogva, kitárt karokkal.

De amikor pár lépésre volt a fénytől, István bácsi megtorpant.

– Nem mehetek még... – mondta halkan.

Az idegen megállt, és felvonta a szemöldökét:

– Miért?

– Círmi... még itt van. Neki szüksége van rám. Nem hagyhatom egyedül.

Az idegen szomorúan bólintott:

– Ha maradsz, nem léphetsz be oda.A fény elhalványul, a meleg eltűnik. Hideg lesz. Árnyékos. Nehéz. Megbánod majd?

István bácsi mosolygott:

– Egy pillanatig sem fogom megbánni. Várni fogok rá. Akármeddig.

És akkor — valami különleges történt.

Ahogy hátat fordított a fénykapunak, az hirtelen nem eltűnt — hanem körülölelte őt.Nem kívülről, hanem belülről. Melegség, szeretet, béke ömlött rá.

Egy hang, mint egy halk sóhaj, suttogta:

„Várd meg őt. Együtt léphettek majd be.”

A kórteremben Círmi még mindig ott ült. Nem sírt.Csak csendesen, méltóságteljesen őrizte gazdája emlékét.

Tudta. Tudta, hogy a szeretett ember nem hagyta el őt.És amikor eljön az ideje — amikor a kis vak cica is befejezi földi útját — újra együtt lesznek.Nem vakon, nem fájdalmasan — hanem látva, hallva, boldogan, a fényben.

Círmi, a kis vörös macska, ott maradt – a végtelen szeretet csendes örzője.

És így ért véget egy történet, amely igazából sosem ér véget.

A cikknek az eleje!