De ő felrobbant.

– Mit játszol velem?! – kiáltotta, fittyet hányva a körénk gyűlt tekintetekre. – Azt hiszed, bizonyítani tudsz valamit? Nincs semmid ellenem! Ezek csak vádaskodások!

Mihály intett a biztonságiaknak.

– László, ön zavarja a rendet. Kérem, hagyja el a termet.

– Anikó! – ordította, miközben kivezették. – Még meg fogod bánni!

Otthon már tombolt a vihar. László bevágta maga mögött az ajtót, és fel-alá járkált a nappaliban, akár egy ketrecbe zárt vadállat.

– Ez mégis mi volt?! – üvöltötte. – Hogy képzelted, hogy odajössz?! Tőrbe akarsz csalni? Azt hiszed, át tudsz verni?

– Laci, nyugodj meg – mondtam csendesen.

– Nem! – csapta le a poharat, ami ezer darabra tört a padlón. – Úgysem tudsz rám bizonyítani semmit! Semmit! Ez csak a te mesterkedésed! És ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy egy ostoba liba irányítsa az életemet…

– A belső vizsgálatot két hónappal ezelőtt indították – vágtam közbe halkan. – Még mielőtt megtudtad volna, ki vagyok valójában.

Megállt. A szeme szűk résnyire szűkült.

– Miről beszélsz?

– A vizsgálat kimutatta, hogy három év alatt körülbelül 70 millió forintot sikkasztottál el. És valószínűleg ennél jóval többet. Vannak dokumentumok, felvételek, banki utalások. Mihály már átadta az anyagokat a hatóságoknak.

László összeesett a fotelbe. Az előbb még ordított, most viszont reszketett, mint egy verébfióka a viharban.

– Te… te ezt nem teheted meg… – motyogta.

– Ha szerencséd van – mondtam higgadtan –, sikerül megállapodnod a kár megtérítéséről. A lakásod és az autód fedezhetik az összeget.

– És hol fogunk akkor lakni?! – ordított fel újra. – Neked sem lesz hol laknod!

– Van egy lakásom a belvárosban – feleltem nyugodtan. – Kétszáz négyzetméteres. És egy vidéki házam is, medencével. A sofőröm már lent vár.

Úgy nézett rám, mintha idegen nyelven beszéltem volna.

– Sofőröd? Lakásod? Házad? Te… te mindig csak egy szürke kis senki voltál!

Elmosolyodtam.

– Tudod, Laci, ebben tévedtél a legnagyobbat. Sosem voltam szürke egér. Te akartál annak látni.

Felálltam, a táskámért nyúltam. Ő még mindig ott ült, megtörten, értetlenül.

– Nem hagyhatsz el így! – próbálkozott utoljára. – Szeretlek! Hallod? Szeretlek!

Megálltam az ajtóban.

– Talán szereted a kényelmet, amit mellettem kaptál. De engem sosem szerettél.

Becsuktam az ajtót.

Lent egy fekete autó állt, a sofőr udvariasan kinyitotta nekem a hátsó ajtót. Beültem, és ahogy elindultunk, kinéztem az ablakon. A város ugyanaz volt, de én már egészen más szemmel láttam.

Megcsörrent a telefonom. László neve villogott a kijelzőn. Elutasítottam. Rögtön jött egy üzenet:

„Anikó, bocsáss meg! Mindent helyrehozunk! Szeretlek!”

Kitöröltem. Nem válaszoltam.

Az új lakásban új élet várt rám. Egy olyan élet, amit évekkel ezelőtt el kellett volna kezdenem – de akkor még nem tudtam, hogy jogom van hozzá. Most már tudtam.

Holnap döntéseket kell hoznom: mi legyen a céggel, az apám által rám hagyott birodalommal. A jövő most már csak az én kezemben volt.

És László? Ő már a múlt. Az összes megalázásával, lenézésével együtt.

Már nem vagyok szürke egér.És soha nem is voltam az.

A cikknek az eleje!