– „Jó napot, Kovács András vagyok, miben segíthetek?”– „Uram, kérem, jöjjenek ki hozzánk! Poloskatojásokat találtunk a hálószobában, és… és szerintem már elszaporodtak.”– „Rendben, asszonyom. Ne essen kétségbe, ez kezelhető, de azonnal cselekednünk kell. Holnap reggel ott leszünk.”
Amikor letettem a telefont, egy pillanatra megkönnyebbültem. De aztán eszembe jutott: egy egész éjszakát még így kell tölteni.
Aznap este a nappaliban terítettünk magunknak fekvőhelyet. A hálószobába nem mertem belépni.
– „Éva, túlzás ez…” – próbált viccelni Péter. – „Mintha horrorfilmben lennénk.”– „Pont úgy érzem!” – vágtam rá. – „Mintha bármelyik pillanatban előbújnának a sötétből. És a gondolat, hogy a gyerekeinket is megcsíphetik…”
Ebben a pillanatban mindketten elhallgattunk. A gyerekek. Nem hagyhatjuk, hogy ők is szenvedjenek.
Másnap reggel pontosan érkeztek. Két férfi lépett be maszkban, kesztyűben, felszereléssel. Olyan volt, mintha valami sci-fi filmből jöttek volna.
– „Mutassák, hol találták a tojásokat” – szólt az egyik.
Elvezettem őket a hálószobába. Amikor a szakember széthúzta a matrac varratát, a gyomrom felfordult: tucatnyi apró fehér tojás sorakozott egymás mellett.
– „Ez sajnos klasszikus eset” – mondta higgadtan. – „De ne aggódjanak, el tudjuk intézni. Viszont pár napig nem használhatják majd ezt a szobát.”
Péter rám nézett, majd csak ennyit suttogott:
– „Igazad volt.”
Aznap este, mikor már elmentek a szakemberek, a konyhában ültem, és csak meredtem a teásbögrémre. Könnyek csorogtak az arcomon.
– „Miért pont velünk történik ez?” – kérdeztem halkan.– „Éva, nem a te hibád” – ült le mellém Péter. – „Bárhonnan bekerülhettek. Egy szállodából, használt bútorból… akár a szomszédtól is.”– „De ha nem veszem észre időben… egy hét múlva már ellepték volna az egész lakást. A gyerekek ágyát is…”
Péter átkarolt, én pedig először éreztem, hogy egy kicsit megnyugszom. De a rettegés még mindig ott bujkált bennem.
A rovarirtók másnap újra visszajöttek, és a lakás minden sarkát átfésülték. Permetezőgéppel járták végig a szobákat, a szegélyléceket, a kanapé alját, még a konnektorok környékét is.
– „A poloska alattomos jószág” – magyarázta az egyik szakember. – „Nem a kosz vonzza, hanem a vér. Bárhol felütheti a fejét, legyen az ötcsillagos szálloda vagy egy panelház. A lényeg a gyors felismerés.”
Én csak bólintottam. A szavai élesebben hasítottak belém, mint gondoltam: valóban nem a rendetlenség miatt történt, hanem egyszerű balszerencse miatt.
A gyerekeink, Dóri és Marci, kíváncsian nézték a maszkos férfiakat.
– „Anya, ők rendőrök?” – kérdezte Dóri.– „Nem, kicsim. Ők a lakás védelmezői. Segítenek, hogy többé ne legyenek itt rossz bogarak.”
Marci szorosan a karomba bújt, és halkan súgta:
– „Anya, én félek. A bogarak visszajönnek?”– „Nem, kisfiam. Mi vigyázunk rád. És látod, most van segítségünk is.”
A szívem összeszorult, mert tudtam, hogy nem csak a lakást kellett megtisztítani, hanem a gyerekek lelkében keletkezett félelmet is.
A következő napokban a szobákat szellőztettük, mostuk, gőzöltük. A matracot új huzatba zártuk, a régi szőnyeget kidobtuk. Minden apró részletre figyeltünk.
Péter közben próbált jókedvet csempészni a helyzetbe.
– „Na, Éva, most aztán tisztább a lakásunk, mint valaha. Ha valaki idejön, nyugodtan leülhet a földre is enni.”– „Viccelődhetsz, de én minden nap végignézem a szegélyléceket, nehogy újra találjak valamit.” – feleltem komolyan.
És valóban, minden apró porszemet gyanakvással vizsgáltam. De a hetek múltával lassan elhittem: sikerült megállítanunk a terjedést.
Egy este, amikor a gyerekek már aludtak, Péterrel a nappaliban ültünk. A lámpa fénye alatt egyszer csak halkan megszólaltam:
– „Tudod, Péter, most értettem meg igazán, mennyire fontos a figyelmesség. Ha nem veszem észre azokat az apró fehér szemcséket, ma már egy egész hadsereg hemzsegne itt.”– „De észrevetted” – mosolygott rám. – „És megmentetted a családunkat egy nagy bajtól. Büszke vagyok rád.”
Könny szökött a szemembe, és halkan nevettem.
– „Büszkeség ide vagy oda, esküszöm, ha még egyszer meglátok valami apró fehéret az ágyban, felgyújtom a lakást.”Mindketten nevettünk, és először éreztem újra, hogy megkönnyebbültem.
Azóta másképp tekintek a mindennapokra. Tudom, hogy a legapróbb részlet is fontos lehet. Egy jelentéktelennek tűnő fehér szemcse figyelmeztetés volt: ha időben nem veszem észre, sokkal nagyobb baj történik.
Megtanultam, hogy a tisztaság és az odafigyelés nem túlzott óvatosság, hanem valódi védelem. És azt is, hogy nem kell szégyellni segítséget kérni – néha csak így kerülhetjük el a nagyobb tragédiát.
Most, amikor lefekszem aludni, hálás vagyok azért, hogy újra nyugodtan hajthatom álomra a fejem. A félelem helyét lassan béke vette át, és tudom: ha bármikor újra szembe kell nézni hasonló helyzettel, erősebb leszek, mert egyszer már legyőztem.
A cikknek az eleje!