A házaspár azonnal felpattant.
— Elnézést… mi nem akarunk belekeveredni… — motyogták, és szinte futva távoztak az ingatlanossal együtt.
A nappaliban csak mi maradtunk négyen. A csend súlyosabb volt, mint bármelyik szó.
Éva volt az első, aki magához tért. Düh lobbant a szemében.
— Nincs joga ehhez! Ez a lakás Miklósé is! Ő itt van bejelentve! Ő az örökös!
Kalmár úr nyugodtan lapozott.
— Volt örökös — javította. — A tegnap készült és közjegyző által hitelesített végrendelet értelmében Kovács Ilona minden vagyonát a „Fiatal Tudósok Alapítványának” ajánlotta fel. A fiának, Miklósnak sajnos nem jutott belőle.
Éva szeme kikerekedett. Úgy nézett Miklósra, mintha ő lenne a bűnbak mindenért.
Miklós végül előlépett a fal mellől. Arca könnyektől nedves volt, hangja elcsuklott.
— Anya… kérlek… bocsáss meg. Nem akartam. Éva… ő… kényszerített…
Hosszú másodpercekig néztem rá. A fiam volt. A gyermekem, akit hordtam, tápláltam, szerettem. És most előttem állt egy negyvenéves férfi, aki a gyengeségét a felesége mögé rejtette.
— Senki sem kényszerített csendben maradni, Miklós — válaszoltam hidegen. — Te döntöttél így. Most viseld a következményeit.
Éva idegesen felkapta a táskáját.
— De hová menjünk? Az utcára? Ez nem fair!
— Volt egy bérelt lakásotok, mielőtt arra számítottatok, hogy az enyém felszabadul — feleltem. — Oda visszamehettek. Vagy ahová akartok. Többé nem az én problémám.
A szavai elhaltak. A szemében láttam, hogy minden reménye kihunyt.
Éva kapkodva kezdte pakolni a holmiját. A kézitáskáját szinte széttépte, ahogy beleszuszakolta a kozmetikumokat, a noteszét, és a kulcscsomót. Közben végig motyogott, átkozódott, és minden második szónál rám villantotta a tekintetét.
— Ez nem marad így… Ezt még megbánja… Maga mindig csak irányítani akart mindenkit…
A hangja remegett a dühtől, de már nem volt benne igazi erő. Olyan volt, mint egy vadállat, akit sarokba szorítottak: még karmolna, de tudja, hogy nincs többé esélye.
Miklós ott állt a nappali közepén, tétován. Nem segített a feleségének, de nem is tiltakozott. Úgy festett, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát, és most nem tudja, mit kezdjen magával.
Lassan felemeltem a tekintetem rá.
— Miklós.
A nevét mondtam ki, egyszerűen, minden érzelem nélkül. Ő pedig összerezzent, mintha pofon vágtam volna.
— Anya… én… — kezdte, de a hangja elhalt.
— Nincs több szó. A döntésedet már meghoztad. — A hangom nyugodt volt, mégis éreztem, hogy minden betű súlyként zuhan rá. — Én soha többé nem engedem, hogy az én otthonomhoz, az életemhez, vagy az emlékeimhez nyúlj. A kapu számotokra zárva marad. Mindörökre.
Láttam, ahogy a szeme megtelik könnyel. Az a fiú, akit egykor szerettem, akit tanítottam olvasni, akinek cipőt vettem az első iskolanapjára, most előttem állt idegenként. Egy férfiként, aki elárulta a saját anyját a pénzért és a könnyebb élet reményéért.
És valami bennem végleg elszakadt.
— Menjetek — mondtam halkan.
Egy óra múlva már csak az ajtó csapódását hallottam. Éva dübörögve cipelte ki a táskákat, Miklós lassan követte, lehajtott fejjel. Nem nézett vissza. Nem mert.
Kalmár László csendben állt mellettem, majd közelebb lépett.
— Ilona néni, biztos a döntésében? Az alapítványhoz kerül minden. Ha kívánja, még most is visszavonhatja.
Megráztam a fejem.
— Nem, László. Nem akarom, hogy az életem munkája viszály tárgya legyen. Legyen inkább ajándék valakiknek, akik valóban értékelik. Fiataloknak, akiknek még van jövőjük.
Ő bólintott. Tudta, hogy nem tréfálok.
— Rendben. Akkor holnap beadom a végleges dokumentumokat. Maga pedig most pihenjen. Megérdemli.
Elmosolyodtam halványan.
— Tudja, László, sokszor azt hittem, az erő az, ha csendben mindent eltűrünk. De rájöttem, hogy az igazi erő az, ha kimondjuk: elég. És most végre kimondtam.
Miután László is elment, egyedül maradtam. A lakás csendje olyan volt, mint egy régi ismerős: körülölelt, de nem fojtogatott.
Lassan végigsimítottam a karosszék karfáján, majd a polcon sorakozó könyvek gerincén. A férjem régi pipája még mindig ott pihent a vitrinszekrényben. A fényképek a falon továbbra is mosolyogtak rám: Miklós kisgyerekként homokvárat épít a Balatonnál, a férjemmel az esküvőnk napján, én fiatalon, amikor még minden előttem volt.
És tudtam: ezek az emlékek most már biztonságban vannak. Senki sem veheti el őket tőlem.
Felállni még nem tudtam, de a kerekesszékben lassan végiggurultam a szobákon. Minden tárgyhoz emlék kötött, és most, hogy a fenyegetés elmúlt, mintha újra levegőt kaptak volna a falak.
Megálltam az ablaknál. Lent a járdán egy fiatal pár nevetve sétált el, karjukban egy kisgyerekkel. Rámosolyogtam, és furcsa béke szállt meg. Nem az irigység, hanem a megnyugvás.
— Ez így van jól — suttogtam magamnak. — Az én időm lassan lejár, de legalább nem hagyok magam után szégyent, csak tiszta lapot.
Aznap este Miklós üzenetet küldött. A telefonom halkan pittyent, és a kijelzőn megjelent a neve.
„Anya, kérlek, beszélj velem. Megbántam mindent. Nem akarom elveszíteni téged.”
Hosszan néztem a sorokat. A szívem egy pillanatra összeszorult. Mert akármennyire is elárult, ő mégis a fiam volt.
De aztán eszembe jutott Éva suttogása a kórházi ágyam mellett. „Mikor tűnsz már el végleg?”
És eszembe jutott Miklós hallgatása. A csendje, ami hangosabb volt bármilyen árulásnál.
Nem válaszoltam. Kitöröltem az üzenetet.
— Aki egyszer lemondott rólam, többé nem érdemli meg a hangomat — mondtam ki halkan.
És ezzel valami végleg lezárult bennem.
A következő napokban László minden papírt elintézett. Az alapítvány hivatalosan is megkapta az örökséget, a lakás pedig jogilag teljesen az enyém maradt, életem végéig.
Éva és Miklós többé nem jelentek meg. Hallottam, hogy egy külvárosi albérletbe költöztek, ahol újra elölről kellett kezdeniük. Én nem kívántam nekik rosszat, de többé nem engedtem be őket az életembe.
Esténként, amikor a kerekesszékben ülve teát kortyolgattam, gyakran eszembe jutott a történtek súlya. Tudtam, hogy egyetlen pillanat változtatta meg mindenemet: az, amikor megnyomtam a diktafon gombját.
És azt is tudtam: bár az időm véges, én nyertem. Nem a pénzben, nem a vagyonban, hanem abban, hogy visszaszereztem a méltóságomat.
Egy barátnőm egyszer azt mondta nekem:
— Ilona, az életben a legnehezebb dolog nem a haláltól félni, hanem attól, hogy a szeretteid cserben hagynak.
Most már értettem, mit jelentett. Én megéltem a legnagyobb árulást, amit anya átélhet. De túléltem. És erősebb lettem tőle.
Mert vannak szavak, amik beleégnek az ember lelkébe:
„Mikor tűnsz már el végleg?”
De én nem tűntem el.
Én maradtam. És az én történetem így lett teljes.