Egy nyugdíjas tanárnő megállt a piacon, és odaadta az utolsó ezresét egy frissen szabadult fiatalnak. Mindenki bolondnak nézte. De pár nap múlva valaki becsöngetett hozzá, és amit akkor megtudott, arra senki nem számított…

Zsuzsa néni egész életében tanárként dolgozott. Minden gyereket úgy kezelt, mintha a sajátja volna. Szigorú volt, de igazságos, és mindig mindenkin segített, akin tudott. Aztán eljött a nyugdíj. Az állam "köszönetképpen" egy olyan kis összeget utalt neki minden hónapban, amiből jóformán a villanyszámlát se lehetett kifizetni. Így aztán, már nyugdíjas évei alatt, Zsuzsa kénytelen volt zöldséget árulni a piacon, hogy valahogy megéljen.

A lánya, Elvira, nemrég vált el. A férje – egykori veje, Norbi – nem sokat teketóriázott, gyorsan új feleséget vitt a közös lakásba. Elvira pedig kisfiával, Marcival hazaköltözött az édesanyjához. Zsuzsa, amennyire csak tudott, segítette őket.

– Anyu, olyan rosszul érzem magam... Te egész nap a kertben vagy, aztán a piacon, estére alig tudsz megmozdulni – mondta Elvira egy este, miközben teát főzött.

– Ugyan már, kislányom. Amíg van erőm, segítek nektek. Ti is kiveszitek a részeteket. A múlt héten két nap alatt kigyomláltátok a kert felét! Egyedül ezt nem tudtam volna megcsinálni – mosolygott az idős asszony. – És hát Marcinak is kell új cipő az iskolára. Csak nem megy lyukas talpúban!

Így éltek. Összetartottak, segítették egymást, és titkon reménykedtek, hogy egyszer talán az ő utcájukba is bekanyarodik a boldogság.

Egy reggel Zsuzsa kiment a piacra, mint mindig. Az ő helye az egyik legjobb volt, közvetlenül a főbejáratnál – így aztán a vevők elsőként nála álltak meg. Ezt természetesen más árusok is észrevették, köztük Ludmilla, egy régi ismerőse a tanári évekből. Amikor Zsuzsa kiért, Ludmilla már ott állt a standjánál, és pakolta ki az áruit.

– Jaj, te meg mit csinálsz? Ez az én helyem! – szólalt meg meglepetten Zsuzsa.

– Hát, te olyan sokáig alszol – vont vállat Ludmilla. – Ne haragudj, de már elfoglaltam. Tudod, nekem is kell a bevétel. Egy óráig pakolászok majd, mire mindent kirakok. Ma máshol kell helyet keresned, Zsuzsa.

Zsuzsa nem volt az a veszekedős típus. Sóhajtott egyet, aztán arrébb sétált, talált egy másik sarkot, és ott kezdte el kipakolni a zöldségeket. Pár méterrel odébb egy régi szomszéd, Teri árulta a virágait.

– Na, mi van a vejeddel? Visszament azóta? – kérdezte Teri, miközben csokrokat rendezgetett.

– Nem. Új élete van. Másik nő, másik világ – válaszolta Zsuzsa, miközben zsákból kihúzott néhány szép paradicsomot.

– A mai fiatalokat nem érdekli már a család meg a gyerekek – legyintett Teri. – Az én fiam is még mindig nőtlen, inkább a hegyeket járja. Hát így van ez...

Ahogy így beszélgettek, gyorsan telt az idő. Dél körül egy különös, fiatal férfi tűnt fel a piacon. Furcsa, ócska ruhában volt, és kissé zavarodottan nézelődött.

– Te jó ég... ez biztos börtönben volt! – súgta Ludmilla ijedten. A többi árus is feszült figyelemmel kísérte, merre megy.

A férfi egyenesen Zsuzsa asztalához sétált. Közelebb lépve kiemelte a zsebeit, majd kissé zavartan megszólalt:

– Néni, egy forintom sincs... Adna nekem pár almát hitelbe? Esküszöm, nem vagyok rossz ember...

– Á, ugyan már, fiam, vidd csak nyugodtan. De mondd csak, egy ilyen stramm fiatalnak miért nincs pénze? – kérdezte Zsuzsa meglepetten.

– Hát, néni... éppen most szabadultam. Nem gyilkos vagyok, ne tessék félni. Csak... hát, egy nő miatt kerültem bajba. Megbolondultam, aztán ott találtam magam a rács mögött.

– És a családod? Ők nem segítenek?

– Megvannak... Csak nem akarok hívogatni senkit. Szeretném meglepni őket. Hazamenni úgy, hogy nem várnak.

– És messze laksz?

– Szekszárdra megyek.

– Hú, hát az nem a szomszédban van!

A férfi biccentett, majd kicsit arrébb ment. Zsuzsa látta, hogy a közeli buszállomás felé sétált, és ott beszélt valamit az egyik sofőrrel. Aztán visszajött hozzá.

– Néni... tudna adni egy kis kölcsönt? Ez az utolsó esélyem. Megígérem, visszahozom! Dolgozni fogok, és visszafizetem!

– Mennyire van szükséged?

– Ezernél kevesebb nem elég, néni...

A környező árusok döbbenten néztek, amikor Zsuzsa gondolkodás nélkül elővette a pénztárcáját, és kihúzott belőle egy tízezrest. A fiú keze megremegett, amikor átvette.

– Nem fogsz gyalog hazamenni, fiam. Vidd csak – mondta mosolyogva.

– Köszönöm! Isten áldja meg! Komolyan visszahozom! Engem Palkónak hívnak. És Önt?

[ ]

– Zsuzsa vagyok, Zsuzsa néni.

– Köszönöm, Zsuzsa néni! – mondta hálásan a fiatalember, és már fordult is a busz felé.

– Te megőrültél, Zsuzsa?! – fakadt ki Teri. – Sosem látod azt a pénzt viszont!

– Tudod, néha egyszerűen csak hinni kell az emberekben. Nem vagyunk mi állatok – felelte Zsuzsa halkan.

– Á, a börtönből jött, az ilyen sosem változik!

Zsuzsa csak legyintett, és kezdett összepakolni.

A hét második felére Elvira lebetegedett. Lázas volt, vacogott, köhögött, az arca kipirult. Zsuzsa néni nem esett kétségbe, bár a patikára már nem nagyon futotta. Inkább kiment a kertbe, összegyűjtött néhány gyógynövényt – hársfa, kakukkfű, kamilla –, és teát főzött belőlük.

– Tessék, kislányom, kortyolgasd szépen – nyújtotta oda a gőzölgő csészét a lányának. – Estére jobb leszel, meglásd!

– Csak te ne fáradj túl miattam – nyöszörögte Elvira az ágyból.

– Egy anya nem fárad el a gyerekéért, hát még az unokájáért – kacsintott Zsuzsa, és közben már azon törte a fejét, mit főzzön vacsorára.

Késő délután volt már, az eső eleredt, és halkan kopogott a háztetőn. Odabent ropogott a tűz a sparheltben, a cserépkályha is kellemes meleget adott. A konyhában Elvira már jobban volt, épp a vacsorához terített, mikor Marci, az unoka, beugrott a szobába egy mesekönyvvel a kezében.

– Nagyi, olvasol nekem mesét lefekvés előtt?

– Hát hogyne, kicsim! – simította meg a fiúcska fejét az idős asszony. – Melyiket szeretnéd?

– A sárkányosat! Ahol a kisfiú barátságot köt a tűzokádóval!

– Aztán meg együtt mentik meg a királylányt, igaz? – nevetett Zsuzsa, és leült az ágy szélére olvasni.

Minden olyan békés volt. A család végre egy asztalnál ült, a vacsora illata keveredett a friss eső szagával. A rádióból halkan szólt valami régi sláger, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.

– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Elvira, és aggódva nézett az anyjára.

Zsuzsa tétovázott egy pillanatig, majd felállt, és az ajtóhoz ment. Óvatosan kinyitotta. Az esőben egy fiatal férfi állt, vizes zakóban, kezében kis papírzacskó.

– Jó estét... Szabad? – kérdezte csendesen.

Zsuzsa megdöbbent. Egy pillanatig nem hitt a szemének. Aztán lassan felismerte.

– Te vagy az? Palkó?

– Igen, én vagyok, Zsuzsa néni. Bocsánat, hogy csak így betoppanok. Sok minden történt, nehéz időszakom volt... De most végre visszafizetni jöttem. Amit kölcsönadtál a piacon.

– Jaj, ha nem lennének ugyanazok a szemeid, meg sem ismertelek volna! – nevetett Zsuzsa. – Nézd csak magad! Kiöltöztél, megborotválkoztál, úgy festesz, mint egy tisztességes úriember!

– Hát... próbálkozom – mosolyodott el Palkó szerényen.

Elvira mögöttük állt az ajtóban, és kíváncsian nézte a férfit. Marci a könyvével a hóna alatt leskelődött a konyha sarkából.

– Hát ha már itt vagy, ülj le, vacsorázz velünk! – mondta Elvira kissé zavarban, de kedves hangon. – Van gulyásleves, friss kenyér...

– Igazán nem akarok zavarni...

– Nem zavarsz – vágta rá Zsuzsa határozottan. – Gyerünk, leülsz és eszel. Aki ilyen időben meglátogatja az embert, az nem lehet rossz ember.

Leültek az asztalhoz. Palkó megilletődve kanalazta a gulyást, és ahogy melegedett, egyre oldottabb lett. Végül mesélni kezdett.

– Tudják, az egész azzal a nővel kezdődött... Vakon hittem neki. Azt mondta, segít elintézni egy vállalkozást, csak írjam alá a papírokat. Aztán mire észbe kaptam, már csalás vádjával letartóztattak.

– Szörnyű! – Elvira letette a kanalat. – És három év?

– Pontosan. Három év, egy hamis aláírás miatt. De most végre vége. Dolgozom, és visszatértem az eredeti szakmámhoz. Klinikavezető voltam, most újra azt csinálom. Ha bármi baj van, nyugodtan jöjjenek hozzám, segítek – nézett Elvirára, és a tekintete hosszabban időzött rajta, mint az udvariasság megkövetelte volna.

Zsuzsa néninek persze semmi sem kerülte el a figyelmét. Megköszörülte a torkát, de nem szólt semmit.

Palkó később elköszönt, de mielőtt elment volna, odaadott egy kis borítékot Zsuzsának.

– Itt van a pénz, amit kölcsönadtál. És köszönöm, hogy hittél bennem, amikor senki más nem hitt volna...

– Jól vigyázz magadra, fiam – búcsúzott az idős asszony. – És gyere máskor is. Nemcsak a pénzért.

A következő hét csendesen telt. Elvira felgyógyult, Marci újra iskolába ment, Zsuzsa pedig ismét árulta a zöldségeit a piacon. Teri persze minden áldott nap megemlítette:

– Na, visszahozta már az a fiú azt a pénzt? – kérdezte gúnyosan.

– Nemcsak visszahozta, de még vacsorán is volt nálunk – vágta rá Zsuzsa néni, mire Teri majdnem kiköpte a kávéját.

– Nálatok?! Hát te teljesen megbolondultál!

– Inkább azt mondanám, ember maradtam – válaszolta Zsuzsa halkan, majd újra a mérleg felé fordult, és lemért egy kiló paradicsomot egy idős néninek.

Szombat délután volt. A nap már kezdett lebukni, az utcán aranyszín fény szűrődött be a spaletták résein. Zsuzsa éppen pogácsát sütött, Elvira a konyhaasztalon levelezett – végre újra elkezdett önéletrajzokat küldeni –, Marci pedig rajzolt a szőnyegen.

Egyszer csak dudálás hallatszott kintről. Zsuzsa a konyhaablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és halkan, izgatottan szólt:

– Elvira... Nézz csak ki! A vőlegényed jött...

– Mi? – Elvira kikapta a kezéből a levelet, és odalépett. Egy szép, sötétkék autó parkolt le a ház előtt. A sofőr oldala kinyílt, és Palkó szállt ki, kezében egy hatalmas virágcsokorral.

Elvira tátott szájjal állt ott. A szíve kalapált. Marci már szaladt is az ajtóhoz:

– Anyu! Palkó bácsi jött! Virággal!

Zsuzsa huncut mosollyal húzta ki magát:

– Hát akkor... csak elért hozzánk is az a bizonyos ünnep.

Elvira habozva kinyitotta az ajtót. Palkó ott állt, zakóban, borotváltan, illatosan – semmi nyoma nem volt annak az elcsigázott fiatal férfinak, aki egy hónapja még almát kért hitelbe a piacon.

– Szia... – kezdte Palkó zavartan. – Remélem, nem zavarok.

– Dehogy zavarsz – felelte Elvira, és halvány mosoly ült ki az arcára.

– Gondoltam... meghívhatnálak egy kávéra. Vagy... ha nincs kedved kimozdulni, itt is jó. Van nálam frissen darált kávé – kacsintott, és kissé megemelte a papírzacskót.

– Gyere be. De most te mesélsz, mi történt azóta, hogy elmentél – felelte Elvira, és beljebb engedte a férfit.

Marci már vitte a vendégnek a saját rajzát: „Ez vagy te, Palkó bácsi, meg anyu, meg a kiskutyánk, amit még meg fogunk venni.”

Zsuzsa néni halkan megszólalt a háttérben:

– Hát... úgy néz ki, mégsem voltam olyan bolond.

Palkó odalépett hozzá, és átnyújtotta a csokrot.

– Nélküled most nem lennék itt. Köszönöm. A legnagyobb adósságom nem a pénz volt... hanem az, hogy valaki hitt bennem, amikor senki más nem.

– Az ember néha többet ér egy jó szónál vagy egy almánál – súgta Zsuzsa. – Na, gyertek, amíg el nem hűl a pogácsa.

Aznap este Zsuzsa néni már csak ült a hintaszékében, kötögetett, és hallgatta, ahogy a konyhából nevetés, pohárcsörgés és halk beszélgetés szűrődik ki.

Az eső elállt. A holdfény megcsillant a konyhaablakon.

És Zsuzsa néni mosolygott.

– Na, most már tényleg eljött hozzánk is a boldogság...