– Nem értelek – mondta Katalin.
– Semmi különös – legyintett István. – Egyszerűen csak egy kis nyugalomra vágyom. Tudod mit? Menj el a vidéki házba. Pihenj meg, lazíts egy kicsit, formába is jöhetnél… kicsit szétszórtnak tűnsz mostanában.
Katalin egy pillanatig csak nézett rá. Tudta, hogy István a gyógyszeres kezelése miatti súlygyarapodására céloz, de nem volt kedve vitatkozni.
– És hol van az a ház? – kérdezte szárazon.
– Egy nagyon festői kis helyen – mosolygott István. – Tetszeni fog.
Katalin inkább lenyelte a válaszát. Ő is fáradt volt. „Talán csak belefáradtunk egymásba” – gondolta. – „Hadd unatkozzon nélkülem. Én pedig csak akkor jövök vissza, ha kéri.”
Csendben elkezdett pakolni.
– Ugye nem veszed zokon? – kérdezte István. – Csak egy kis időre.
– Nem. Minden rendben – mosolygott Katalin. Legalábbis kívülről.
– Akkor indulok – mondta István, odahajolt és puszit nyomott az arcára. Az a fajta puszi volt, ami már rég elveszítette a melegséget.
Katalin egy sóhajjal nézett utána. A búcsújuk hűvösebb volt, mint a decemberi szél.
Az út hosszabbra nyúlt, mint várta. Kétszer is eltévedt, a navigáció hol működött, hol nem, a telefonja pedig csak annyit mutatott: „Nincs szolgáltatás.” Végül egy rozsdás tábla jelezte a falu nevét. A hely kihaltnak tűnt, a házak fából épültek, kopott, de gondozott díszekkel az oromzaton.
– Itt tényleg megállt az idő – motyogta.
Nem tévedett. A házikó, amit István „nyaralónak” nevezett, inkább egy roskadozó viskóra hasonlított. Kocsival és telefonnal együtt is időutazásnak tűnt – nélkülük egyenesen a múlt században érezte magát.
Katalin elővette a telefonját.
– Felhívom, és visszamegyek – mormolta. De továbbra is: „Nincs térerő”.
A nap már lebukott, a fáradtság pedig egyre nehezebb lett. Ha most nem megy be, az autóban kell éjszakáznia. És ha már egyszer eljött idáig, nem fogja megadni magát.
– Na, ne hagyjuk, hogy István azt higgye, nem bírom ki nélküle – suttogta maga elé, és kiszállt.
Rikító piros kabátja kirítt a kopott falusi tájból. Katalin elmosolyodott:
– Gyerünk, Katicám. Nem most fogunk elveszni.
Másnap reggel éles, harsány kakaskukorékolás ébresztette fel. Hunyorogva nézett ki a kocsi ablakán.
– Mi a fene ez a lárma? – motyogta, ahogy lehúzta az ablakot.
Egy kakas bámult rá fél szemmel, aztán újra kukorékolt.
– Na jó, ez most komoly? – hüledezett Katalin.
Hirtelen egy seprű repült el a kakas mellett, mire a madár rémülten elhallgatott. A ház bejáratában egy idős férfi jelent meg.
– Jó reggelt! – köszönt kedélyesen.
Katalin meglepetten nézett rá. Mintha egy képeslapról lépett volna elő. Kalap, vastag posztókabát, mosolygó tekintet.
– Ne haragudj a kakasunkra – mondta az öregember. – Jól nevelt, de néha úgy ordít, mintha nyúznák.
Katalin hirtelen felnevetett. A feszültség, amit egész éjjel cipelt, elillant.
– Jöjjön csak be – intett az idős férfi. – A feleségem épp pogácsát süt. Anna néni. Ritkán látogatják meg, az unokák évente egyszer jönnek, a gyerekeink meg… hát, ők se sűrűn.
Katalin nem tiltakozott. Kíváncsi volt, milyen emberek laknak itt.
Katalin belépett az aprócska házba, ahol frissen sült kenyér, pogácsa és valami furcsa, de mennyei illat lengte be a levegőt. A konyhában egy apró, kerek arcú, kendős idős asszony sürgölődött. Mosolygós, barátságos szemei egyből Katalinra szegeződtek.
– Nahát, vendég? – csapta össze a kezét. – Gyere csak, gyere, drága! Éppen most jöttek ki a sütőből a túrós pogácsák. Anna néni vagyok.
– Katalin. Örülök, hogy megismerhetem. – nyújtotta a kezét mosolyogva.
– Hát téged se fújt ide a szél, ugye? – kuncogott Anna néni. – Itt csak az jön, akinek dolga van. Vagy akinek… küldetése.
Katalin felnevetett.
– Én inkább „kikapcsolódni” jöttem, azt hiszem.
– Hát, az is egyfajta küldetés! – kacsintott az öreg.
A konyhában leültek egy bögre gőzölgő kamillatea és pogácsa mellé. Az öregúr – akit Katalin közben megtudott, hogy Illés bácsinak hívnak – is letelepedett melléjük.
– És meddig maradsz, gyermekem? – kérdezte Anna néni.
– Egyelőre nem tudom. A férjem küldött ide pihenni… – mondta Katalin, majd elharapta a végét.
– Szóval ő küldött – mondta elgondolkodva Illés bácsi. – Akkor ez nem csak vakáció.
Katalin elmosolyodott, majd belekortyolt a teájába. De valami nem hagyta nyugodni. Ahogy nézett ki az ablakon, a szomszédos telkek, elhagyott házak, omladozó kerítések látványa belé fészkelte a kérdést:
– Miért néz ki ilyen elhagyatottnak a falu?
Anna néni sóhajtott.
– Mert mindenki elment. Régen több mint ezren laktunk itt. Ma… ha ötvenen vagyunk, az is csoda.
– Hát a közlekedés? Van busz?
– Ha van, mi nem láttuk. A régi híd beomlott évekkel ezelőtt. Azóta csak gyalog, vagy ha szerencsés vagy, csónakkal lehet kijutni, amikor nincs jég a folyón.
– És senki nem segít?
– Kit érdekelünk mi már, lányom? – vonta meg a vállát Illés bácsi. – A polgármester negyven kilométerre innen ül, másik településen. Ott a falu, itt a feledés.
Katalin letette a bögrét. A szívében valami feszítő érzés kezdett kibontakozni.
– Mondják csak… Hol van ez az önkormányzat? El lehet oda menni?
Az öregek összevillanó tekintettel néztek rá.
– Te most komolyan érdeklődsz?
– Teljesen. Nem vagyok politikus, de ha egy hídon múlik, hogy emberek élete megkönnyüljön, akkor utánajárok.
Anna néni megrázta a fejét.