A városliget csendes volt, még a verebek is úgy csiripeltek, mintha tudnák, hogy vasárnap van. Az emberek jöttek-mentek, babakocsit toltak, kutyát sétáltattak, nézelődtek, fagylaltot ettek. A park közepén, a szökőkút mellett, egy öregember ült minden áldott nap ugyanazon a padon. Vékony volt, kissé hajlott hátú, kopott ballonkabátot viselt, és mindig ugyanazt a barna kalapot. Minden reggel eljött, kezében egy papírzacskóval, amelyben néhány száraz kiflidarab volt. Ezeket morzsolta a verebeknek. És mindig a nyakában lógott egy medálos aranylánc.
Nem volt feltűnő, nem csillogott újként – de mégis, ha valaki jobban megnézte, észrevette a kis madárformát a medálon, és a gravírozást, amit már csak nehezen lehetett elolvasni.
„Élni annyi, mint szeretni. Anna. 1972.”
Az emberek legtöbbje ügyet sem vetett az öregre. De ezen a napon, három fiatal fiú, tizenévesek, feltűnő ruhákban, fülükben vezeték nélküli fülhallgatókkal, a pad közelében álltak meg. Cigarettáztak, röhögcséltek, egyikük energiaitalt szürcsölt, másikuk videót mutatott a telefonján a többieknek.
— Nézd már azt a fazont — bökött a legnagyobbik a pad felé. — Te, haver, nézd már, ott lóg a nyakában egy aranylánc! Arany! Ez komoly!
— Há’ ez meg hogyhogy nem fél? — röhögött a másik. — Öreg, egyedül, lánccal. Tiszta hülye. Olyan, mintha direkt várná, hogy kirabolják.
— Nézzük meg közelebbről, jó? — húzta fel a szemöldökét a harmadik. — Csak egy öreg bácsi. Nem fog tudni semmit se csinálni.
Nevettek. Aztán elindultak felé.
Az öreg éppen akkor hajolt le, hogy újabb morzsákat szórjon a madaraknak. Nem nézett fel, amikor a három fiú körülvette.
— Jó reggelt, bácsika! — kezdte cinikusan az egyik. — Szép kis nyaklánca van. Régiség, mi?
Az öreg lassan felegyenesedett, megigazította a kalapját, majd nyugodtan nézett a fiúkra. Szemei tiszták voltak, mélyek és furcsán... nyugodtak.
— Az. Régi — mondta halkan. — Már nem sok ilyen maradt. De nekem ez... ez minden.
— Akkor jobb lenne, ha levenné, mert különben mi vesszük le — vágta rá a legmagasabb, és már előre nyújtotta a kezét.
De az öreg nem hátrált meg. Csak bólintott.
— Vegyétek le. Ha kell, hát kell. Csak vigyázzatok... ez az egyetlen, ami megmaradt belőle. A feleségem volt. Anna.
A kezét felemelte, ujjaival óvatosan megérintette a medált.
— Ez nem csak egy ékszer. Ez... ő maga.
A fiú, aki már majdnem megérintette a láncot, megtorpant. A medálon valóban volt valami különös. Egy kis madár — verebet formázott, mintha repülne —, és rajta a vésett szavak: „Élni annyi, mint szeretni. Anna. 1972.”
A srác szeme elkerekedett. Mintha egy pillanatra nem csak a szavakat olvasta volna el, hanem át is érezte őket. A hangulat hirtelen megváltozott.
— Ő... ő volt a felesége? — kérdezte bizonytalanul.
Az öreg bólintott.
— Ötvenhárom évig voltunk együtt. Aztán elment. Ez maradt. Meg a madarak.
A fiú leengedte a kezét. Nem szólt semmit, de valami történt vele. Valami, amit nem tudott megmagyarázni.
A másik kettő is elhallgatott. Nem nevettek többé. Csak álltak ott, mint akik nem tudják, hogyan is kerültek abba a helyzetbe.
Az öreg folytatta.
— Tudjátok... amikor valaki igazán szeret, akkor még a madárdal is máshogy szól. Mi mindig együtt jöttünk ide. Minden vasárnap. Morzsát szórtunk, néztük, ahogy a verebek repülnek. Azt mondta, ha egyszer elmegy, ő is egy veréb lesz. Aztán majd visszajön hozzám. Azóta is etetem őket. Hátha egyszer valamelyik ő lesz.
A három fiatal már nem tudott mit mondani. Csak álltak. És nézték az öreget. A madarakat. A medált.
— Most pedig — szólt az öreg csendesen —, ha még mindig úgy gondoljátok, hogy kell nektek a lánc, akkor vigyétek. De előtte... mondjatok el egy madárnevet.
— Tessék? — hökkent meg az egyik.
— Egy madárnevét. Amit szerettek. Ha van ilyen.
A legfiatalabb elpirult.
— A széncinege — suttogta.
— A rigó — bólintott a másik.
A harmadik, aki a lánchoz nyúlt korábban, csak állt, majd halkan kiejtette:
— A gyurgyalag.
Az öreg elmosolyodott.
— Akkor még nem vagytok elveszettek.
A három srác egy pillanatra ledermedt. A korábbi nevetgélés, a magabiztos vagányság szinte elpárolgott a levegőből, mintha egy hirtelen jött hideg fuvallat hozta volna magával az igazságot.
— Ő… ő volt a felesége, ugye? — kérdezte halkan a fiú, aki először nyúlt a lánc felé.
Az öreg csak bólintott, és egy halk sóhaj szökött fel a mellkasából. De nem volt benne panasz, sem harag. Csak emlék.
— Anna volt a mindenem — mondta csendesen. — Ötvenhárom évig voltunk együtt. Az első csókunk itt, ebben a parkban csattant el, a gesztenyefa alatt. Akkoriban még nem voltak ilyen padok… csak egy régi kőlap, amin ketten ültünk, szorosan egymás mellett, félve, hogy valaki meglátja.
A fiúk zavartan toporogtak, egyikük a fűbe dobta a cigarettáját, amit addig menőzésből szívogatott.
— És… meghalt? — kérdezte a másik, akinek a hangja már inkább hasonlított egy kamasz fiúéhoz, mintsem vagány banditáéhoz.
— Hét éve — bólintott az öreg. — Csendesen ment el, éjjel, az álmában. Nem fájt neki, azt mondják. De nekem… nekem azóta minden reggel úgy indul, mintha újra és újra elveszíteném.
Néma csend ereszkedett közéjük. Még a madarak is mintha elcsendesedtek volna, csak a távolból hallatszott egy-egy halk csipogás.
— Tudjátok… — folytatta az öreg, miközben elővett egy apró, zöld kendőt a kabátzsebéből, és finoman letörölte a medált — …nem haragszom rátok. Tudom, milyenek a mai fiatalok. Rohanás, üres zene, versengés, ki a menőbb. De van, amit nem lehet pénzért venni. És van, amit ha elvesz az ember… talán egy életre elveszíti magából is egy darabot.
A legfiatalabb fiú hirtelen leguggolt a bácsi elé, a tekintetében bocsánatkérés, szégyen és egy kis gyermekies csodálat vegyült.
— Bácsi, bocsánat… Mi csak hülyéskedtünk. A többiek mondták, hogy menő lesz, ha beszólogatunk a parkban. Én… én nem is akartam igazán.
Az öreg rámosolygott.
— A neved?
— Milán.
— Milán. Akkor most hallgass ide egy percre.
Milán fölnézett, a másik két fiú is közelebb lépett.
— Tudjátok, mit jelent az, hogy „tisztesség”? Régen az volt az első, amit tanítottak nekünk. Hogy egy nőnek ajtót nyitsz, egy idős embert segítesz, és hogy amit nem a tiéd, azt nem veszed el. Ma ezek a szavak olyan furcsán hangzanak, mintha rég elfelejtették volna őket. Pedig ezek az igazi „menőség”.
A fiúk némán bólogattak. Már senki nem próbálkozott a medállal. Már nem is látták rajta az értéket — csak a történelmet, az érzést, a mélységet.
— És most? — kérdezte az, aki a legdurvábban viselkedett korábban. — Most mi legyen?
Az öreg bácsi felállt lassan, a botjára támaszkodva, és a pad mellől felemelte a kis papírzacskót, amiből korábban a verebeket etette.
— Most… gyertek. Adjátok ti is enni a madaraknak.
— Hogy mi?
— Etessetek. Figyeljétek, hogyan jönnek, hogyan csipkednek, hogyan bíznak bennetek. Lehet, hogy apróság, de a bizalom innen indul. Egy verébtől. Egy kis jó szándéktól.
A fiúk először tétováztak, majd egyikük átvette a zacskót. Szórni kezdte a morzsákat, és valóban — egyre több madár jött oda.
— Bácsi, maga… maga volt katona is? — kérdezte kíváncsian Milán.
— Nem, fiam. Tanár voltam. Magyar-töri szakos. De az élet sokkal keményebb tanító volt nálam.
A másik két fiú lassan elrakta a fülhallgatóját. Most már csak a madarak hangja hallatszott, meg néha egy-egy halk kacaj.
— Megígérhetitek nekem valamit? — kérdezte az öreg.
— Igen — mondták szinte kórusban.
— Hogy holnap nem mást kerestek a parkban, hanem engem. Hogy hoztok egy labdát, vagy sakktáblát. És hogy beszélgetünk egy jót.
— Komolyan? — kérdezte egyikük, kissé még mindig hitetlenkedve.
— Komolyan. Mindenki megérdemel egy második esélyt. Még ti is. Sőt, főleg ti.
A fiúk lassan elköszöntek, kezet fogtak a bácsival, és csendesen elindultak.
Az öreg pedig leült újra a padra. A medálra pillantott, majd mosolyogva megsimította.
— Ugye látod, Anna? Még van remény bennük…
Másnap reggel, amikor az öreg bácsi — akit valaha János tanár úrnak szólítottak — kilépett a parkba, már ott vártak rá. Hárman. Kicsit feszengve, de ott voltak. Kezükben egy labda, egy kockás pokróc, és valami, amitől az öreg szeme párás lett: egy régi sakktábla.
— Ezt nagyapám padlásán találtam — mondta Milán. — Azt mondta, ha értelmes célra kell, vihetem.
— Akkor most értelmes célra hoztad — biccentett János bácsi, és meghatódottan letelepedett velük a fűre.
Nem volt szó a tegnapi napról. Nem volt prédikáció, nem volt bűnbánó gyónás. Csak nevetés, sakk, viccelődés. János bácsi tanította őket játszani, de közben történeteket mesélt. A régi időkről. A világról, amit már csak ő ismert igazán.
— A ti korotokban még postán küldtük a leveleket, és ha vártunk egy választ, az hetekbe telt. Nem volt egy kattintás. És mégis… sokkal jobban figyeltünk egymásra — mesélte.
A napokból hetek lettek. A fiúk már rendszeresen jártak a parkba. És valami megváltozott bennük. Már nem cigarettáztak, nem lökdösődtek, és nem hordanak fülhallgatót a fülükben egész nap. Már figyelnek. Egymásra, másokra.
Egyik nap János bácsi egy régi, kopott dobozt hozott magával.
— Fiúk, szeretnék rátok bízni valamit — mondta.
A dobozban kézzel írott levelek, fényképek, és Anna naplója volt.
— Ezt Anna írta… magának. Az életről, rólam, a családról, amit soha nem tudtunk megvalósítani. Ti vagytok az unokáim, akiket az élet elfelejtett nekem adni. Mostantól ti őrzitek az emlékét.
A fiúk szótlanul fogadták el a megbízást.
Milán, a legfiatalabb, odament János bácsihoz, és halkan megkérdezte:
— Bácsi… ugye nem lesz bajod?
Az öreg csak mosolygott. Szemei csillogtak, de mintha árnyék vetült volna rájuk.
— Minden rendben lesz, fiam. Még egy utolsó ajándékom van számotokra.
A következő napon János bácsi nem jött a parkba.
Sem az azt követőn. Sem a harmadikon.
A fiúk először türelmetlenek voltak. Aztán aggódni kezdtek. Végül úgy döntöttek, hogy utánajárnak.
Megkeresték a címét — a város régi nyilvántartásában, ahol egy önkéntes nyugdíjas segített nekik. És elmentek hozzá.
Az ajtóban egy cédula: „Köszönöm, fiúk.”
Bent csend. A szomszéd mesélte: „Tegnap elment. Álmában. Azt mondta, boldogabb már nem is lehetne.”
Az asztalon egy kis boríték várt rájuk. A név egyszerűen ez volt: „A három fiú.”
A levél így szólt:
„Kedveseim,
Nem tudom, hogy most, amikor ezt olvassátok, sírtok-e vagy mosolyogtok. Bármelyik is legyen, tudnotok kell: veletek töltöttem életem utolsó hetei legszebb napjait. Hitet adtatok nekem — és önmagatoknak is.
Az emlékeket, amiket veletek teremtettem, viszem magammal. Ti viszont tovább éltek, és még megváltoztathatjátok a világot. Legyetek azok, akikre mások felnéznek. Ne az erőtökkel, hanem a szívetekkel.
A nyakláncot most már ti őrzitek. Rajta van Anna üzenete — de most már a tiétek is: Élni annyi, mint szeretni. Ne felejtsétek el.
Szeretettel: János bácsi”
A fiúk sokáig nem tudtak megszólalni. Csak ültek a régi fotelben, János bácsi lakásában, ahol még érezni lehetett a levendulás szappan illatát.
A nyaklánc ott volt az asztalon. A kis madár medál csendesen pihent.
Milán végül megszólalt:
— Tudjátok… én nem akarok többé üresen élni. Én szeretni akarok. Tisztelni. Élni.
A többiek bólintottak. És akkor értették meg igazán, mit adott nekik az a törékeny, öreg ember.
Egy esélyt. Egy példát. Egy örök emléket.
Vége