Amikor megcsörrent a telefonom azon a hideg, ködös márciusi hajnalon, már akkor tudtam, hogy rossz hírt hoznak. Dunakeszi fölött ültek a szürke felhők, és valami nyugtalanító feszültség vibrált a levegőben. Mégsem voltam felkészülve arra, amit a vonal másik végén hallottam.
— Asszonyom… sajnálattal közlöm… a férje, Károly… balesetet szenvedett. Nem sikerült megmenteni.
A hang fémes volt és idegen, mint amikor egy hideg kulcs végighúzódik az üvegen. Nem ordítottam, nem sírtam — egyszerűen elnémultam. A világ hangtalanná vált, a szoba falai eltávolodtak, és csak álltam a konyhakövön mezítláb, miközben a telefonom kiesett a kezemből.
Károly. Az én Károlyom, akinek a keze mindig olajszagú volt a műszak után, aki esténként fáradtan, de mosolyogva ült mellém a kanapéra. Tíz év szegénységben, de szeretetben. Tíz év apró csodákkal: kávé az ágyba, vasárnapi piac, nyári estéken szúnyogok elől elbújva a teraszon.
És most? Semmi.
A temetésre alig emlékszem. Emberek jöttek-mentek, részvétet nyilvánítottak, miközben én olyan voltam, mint egy rosszul megírt szerepet játszó bábu. Mindent mechanikusan tettem: aláírtam papírokat, kezet fogtam, bólogattam.
Három nappal később azonban valami történt — valami, ami örökre megváltoztatta a gyászomat, az életemet, és mindent, amit Károlyról hittem.
Aznap délután a nap alacsonyan járt, aranyszínnel vonta be a lakás szomorú csendjét. A csengetés olyan élesen hasított bele ebbe a némaságba, hogy összerezzentem.
Az ajtóban egy öltönyös férfi állt. Negyvenes lehetett, rendezett, sápadt arcú, a tekintete pedig túl komoly volt ahhoz, hogy jó hírt hozzon.
— Tóth Balázs ügyvéd vagyok. Azért jöttem, hogy a férje végrendeletéről tájékoztassam.
— Micsodáról? — szaladt ki belőlem akaratlanul. — A férjemnek nem volt semmije! Még ügyvédje sem. Miért lenne végrendelete?
Balázs nem lepődött meg. Úgy tűnt, számított erre.
— Kérem, engedjen be. Ez hosszabb beszélgetés lesz.
A nappaliban leült, aktatáskáját az ölébe vette, majd kinyitotta. Lassan, kimérten beszélt.
— Férje egy ingatlant, néhány nagy értékű járművet és egy bejegyzett vállalkozást hagyott önre. Ezek mind az ön nevén maradnak a törvényes folyamat lezárása után.
Nevetnem kellett. Nem tudtam visszafogni.
— Ez valami félreértés. Mi albérletben nyomorogtunk! A férjem kétműszakozott, és néha még a számlákat sem tudtuk időben befizetni. Nem létezhet ilyen vagyon.
— Pedig létezik — mondta Balázs halkan. — És itt van a cím. Jobb, ha maga látja.
Egy borítékot csúsztatott elém. Egyetlen debreceni cím állt benne: Veress-kúria, Külső-Bihari út. Fogalmam sem volt, mi lehet az.
Másnap hajnalban indultam. Az út hosszú volt, és minden percben gyötört a kérdés: mit titkolt előttem Károly?
A navigáció már messziről jelezte, hogy közeledem. Amikor azonban először megláttam a hatalmas, fekete kovácsoltvas kaput, a gyomrom összerándult. A kapu mögött ott állt egy épület — nem ház, nem villa, hanem valami, amit eddig csak filmekben láttam.
Egy régi, felújított kúria, hófehér falakkal, zöld spalettákkal, széles kőlépcsővel. Mellette őrbódé. Igen. Őrök.
Leroskadtam a kocsim ülésére.
— Ez… biztos, hogy az a cím? — kérdeztem félhangosan magamtól.
Az egyik őr közelebb lépett.
— Kádár Júlia? — kérdezte udvariasan.
— Igen…
— Vártuk. Kérem, hajtson be.
A szívem dübörgött, ahogy végiggurultam a kavicsos úton. A bejárati ajtó kitárult, és egy hatvanas éveiben járó, kemény tekintetű férfi lépett elém. Először azt hittem, inas, de az öltözete túl elegáns volt hozzá.
— Ön lenne… Károly felesége?
— Az özvegye — feleltem rekedten. — De még mindig nem értek semmit.
A férfi bólintott, majd meghúzta az ajkát, mintha küzdene valamivel.
— A nevem Komáromi András. A ház gondnoka vagyok. Sok mindent kell tudnia, asszonyom… olyasmiket, amiket a férje okkal tartott titokban.
Valami hideg futott át rajtam.
— Miféle titkokat?
András mély levegőt vett.
— Kérem, jöjjön velem. Üljünk le. Amit mondani fogok, nem lesz könnyű.
Leültünk a tágas előcsarnokban, ahol a mennyezetről kristálycsillár lógott. Én, a dunakeszi albérletből érkező, egyszerű nő, ott ültem egy olyan helyiségben, amelyről sosem hittem volna, hogy a valóságban is létezik — pláne nem úgy, hogy valahogy hozzám tartozzon.
András végül megszólalt, lassan, kimérten.
— Károly asszony, a férje nem az volt, akinek maga hitte. A gyári munka… csak álca volt. Azért, hogy rejtőzködjön.
A szó elakadt a torkomban.
— Mit jelent ez?
András felém hajolt.
— A férje komoly összegekhez jutott… nem törvényes úton. Ügyletekben vett részt, amelyek… nos, enyhén szólva sem voltak tiszták. Emberek tucatjait ejtette tévedésbe, mások pénzéből épített fel vállalkozásokat, sőt, még ezen a kúrián is túl voltak titkos érdekeltségei. A balesete pedig… — elhallgatott. — Nem véletlen volt.
Megdermedtem.
— Azt mondja… megölték?
— Mondjuk úgy… utolérték.
A levegő elszökni látszott a tüdőmből. Minden, amit Károlyról tudni véltem, darabokra hullott.
És ekkor jött a pillanat, amikor először éreztem, hogy ez a történet… nem itt ér véget.
Csak most kezdődik igazán.
Csak ültem ott, a kristálycsillár alatt, szorítva a táskám fülét, mintha attól kevésbé inogna alattam a világ. A gondnok, Komáromi András lassan, türelmesen várt, hogy felfogjam, amit mondott.
— Nem értem — szólaltam meg végül reszkető hangon. — Károly… egy sima melós volt. Folyton panaszkodott a gyárra, a fizetésre, a műszakokra…
András keserűen elmosolyodott.
— Az a szerepe volt. Higgye el, nagyon meggyőzően játszotta. De ami idebent van… — körbemutatott a hatalmas előcsarnokon — …az nem egy gyári munkás fizetéséből származik. Nem is egy élet munkájából.
Lélegeznem is nehezemre esett.
— Mit csinált pontosan? — kérdeztem. — Mi volt ez az egész? Maffia? Csalás? Lopás? Micsoda?
— Mindenből egy kicsi — felelte halkan. — Nem úgy képzelje, hogy pisztollyal a kézben rohangált. Ő inkább az eszével dolgozott. Papírokkal, cégekkel, számlákkal. Hamis befektetési ajánlatokat szervezett, „biztos hozamú” vállalkozásokat ígért, amik sosem voltak valósak. Közben meg hátul, más cégeken keresztül forgatta a pénzeket. Akiknek pedig nem fizetett, azok… előbb-utóbb kérdezni kezdtek.
Elképzeltem, ahogy Károly este belép az ajtón Dunakeszin, lerúgja a kopott sportcipőjét, és panaszkodik:
„Ma is végig kellett állnom a sort a művezetőnél… komolyan mondom, ezek ki akarnak csinálni minket…”
És közben valahol távol, egy ilyen helyen, emberek milliókat veszítenek miatta.
— És én? — szinte suttogtam. — Én ebből semmit nem tudtam. Hogyan lehet ez? Tíz évig mellettem élt.
András vállat vont.
— Vannak emberek, akik egész birodalmakat építenek fel úgy, hogy közben otthon ugyanolyan fáradtan ülnek le vacsorázni, mint bárki más. A férje… féltette magát, magát is. Én csak annyit tudok, hogy itt, a kúriában más volt. Nem harsány, nem kegyetlen, inkább… folyamatosan feszültség alatt. Tudta, hogy egyszer eljön a nap.
— Miféle nap?
— Az, amelyik már eljött.
A gyomrom összerándult.
— A baleset… — kezdtem, de András közbevágott.
[ ]
— Senki nem bizonyított semmit. Hivatalosan közúti gázolás, ittas sofőr, ismeretlen elkövető. De… — egy pillanatra elfordította a tekintetét — … én láttam azokat az üzeneteket, amiket kapott az utolsó hetekben. Tudta, hogy szorul a hurok.
— Mutatnom kell valamit. Ez… magára maradt.
Átvitt az egyik oldalszárnyba. Vastag szőnyegek nyelték el a lépteink zaját, a falakon aranykeretes festmények lógtak – régi magyar tájképek, puszták, dűlőutak, magányos tanyák. Nagyon távol éreztem magam a saját kis panelkonyhámtól, ahol a mikrohullámú sütő tetején tartottam a csekkeket.
Egy tölgyfaajtó előtt álltunk meg. András kulcsot vett elő, ráillesztette a zárra, és kitárta az ajtót.
Odabent nem múzeumi pompa fogadott, hanem egy kíméletlenül praktikus, modern dolgozószoba. Fekete íróasztal, több monitor, szerverek, zúgó gépek, iratszekrények sora. A levegőben gépi hűtés hidege érződött.
— Itt dolgozott. Amikor itt volt — mondta András. — A feleségeként joga van átnézni mindent. De azt tanácsolom, óvatosan tegye. Nem minden jó, ha kiderül.
Odamentem az egyik szekrényhez. A kezem remegett, amikor meghúztam a fémfogantyút. Dossziék. Színek szerint rendezve. Mindegyiken cégnév, rövid kód, dátumok.
Kivettem egyet. A fedőlapon: Valódi Esély Kft. Alatta: „befektetési program – vidéki ingatlanok”.
Felnyitottam. A felső lapon hirdetés másolata volt. Szép, hivatalos szöveg: „Garantált 15%-os éves hozam, teljes jogi háttérrel, magyar tulajdonosi struktúrával.” Aláírás: ügyvezető igazgató – természetesen nem Károly, hanem valami kitalált név. De oldalt, kézírással: „K – 40%”.