A St. Mary’s County Hospital sürgősségije sok mindent látott már, ilyen jelenetet még nem.
Reggel kinyílt az automata ajtó, az osztályos nővér megmerevedett. Egy alig hétéves kislány tolta be a rozsdás talicskát. A takaró alatt két újszülött feküdt, sápadtan, de lélegeztek.
A kislány haja a homlokához tapadt, a ruhája szakadt volt, a hangja remegett.
„Kérem… anya három napja alszik. Segítséget szeretnék.”
Egy pillanatra néma csend lett. Aztán minden felgyorsult. Orvosok futottak oda, nővérek emelték ki a babákat, gurult a hordágy. A kislány lába megroggyant, és elájult a hideg kövön.
Órákkal később magához tért, a fehér fény szúrta a szemét.
Egy kedves hang súgta mellette: „Itt vagy, biztonságban.”
Helen Brooks nővér ült mellette, ezüst hajjal, nyugodt tekintettel.
A kislány felriadt. „Hol vannak a testvéreim? Micah és Emma?”
„Itt vannak, Lily,” felelte Helen, és a két kis ágy felé mutatott. „Jól vannak. Az orvosok figyelnek rájuk.”
A kislány nagyot sóhajtott, egyszerre volt benne sírás és megkönnyebbülés.
„Pont időben hoztad be őket,” tette hozzá Helen. „Te mentetted meg őket.”
Pár órával később belépett a szobába Dr. Michael Harris, az ügyeletes gyermekorvos, vele együtt Dana Lee, egy szociális munkás dossziéval a kezében.
„Szia, Lily. Pár kérdést szeretnénk feltenni, hogy segíthessünk anyukádnak, rendben?”
Lily összekuporodott. „El fognak választani minket?”
Dr. Harris leguggolt, hogy egy szintben legyenek. „Nem választ szét senki. Csak meg akarjuk érteni, mi történt.”
Lily bizonytalanul bólintott. „Valaki segít felébreszteni anyát?”
Dana és az orvos egymásra nézett, csendben, mégis mindent elmondva.
Lily lassan előhúzott egy gyűrött papírt a zsebéből. „Itt lakunk,” suttogta. A lapon remegő vonalakkal rajzolt kék ház, nagy fa, és a 44-es szám állt, egyenetlenül.
„A számot a zsebemben tartottam, hogy ne tévedjek el,” tette hozzá.
Dr. Harris torka elszorult. „Meddig gyalogoltál, Lily?”
Elgondolkodott. „Amíg elfáradt a nap, és feljöttek a csillagok.”
Aznap délután Officer Daniel Cole és Detective James Rowe egy poros földúton követte a rajz nyomát. Megtalálták a kis kék házat, törött kerítéssel, csöndben, a délutáni fényben.
Bent állott levegő fogadta őket. A konyhapulton üres tápszeres dobozok, tisztára mosott cumisüvegek sorban. A hűtőn kézzel írt etetési táblázat, mértékek és időpontok, gyerekbetűkkel jelölve.
A hálóban egy fiatal nő feküdt, Anna Maren, 28 éves, eszméletlen, de életben.
Az ágya mellett nedves törölközők, kiskanál, félig teli poharak.
„Megpróbálta életben tartani a családját,” mondta halkan Rowe.
„Nem,” felelte Cole rekedten. „A lánya tette.”
A kórházban Dr. Harris átnézte Anna leleteit. Súlyos kiszáradás, alultápláltság, kezeletlen posztpartum depresszió miatti szövődmények. Helenre pillantott, és fáradtan felsóhajtott. „Ha a kislány nem adott volna neki vizet, már nem élne.”
Másnap, amikor Lily felébredt, Helen mosolyogva ült mellette. „Megtalálták a házatokat. Anyukád most egy másik kórházban van. Segítenek neki felébredni.”
„Még mindig alszik?” kérdezte halkan Lily.
„Igen, de amikor kinyitotta a szemét, kimondta a neved.”
Lily sokáig bámulta a plafont. „Számoltam, hányszor próbáltam felébreszteni. Kanállal adtam neki vizet, ahogy a babáknál mutatta.”
„Mindig jól csináltad,” mondta Helen, visszanyelve a könnyeit. „Mindenkit megmentettél.”
Délután Dr. Raquel Stone gyermekpszichológus érkezett, kis bábkészlettel.
„Megmutatod, milyen volt egy átlagos nap otthon?”
Lily gondosan elrendezte a bábukat, anya és három gyerek. „Jó napokon anya korán kelt, énekelt, és megetette a babákat,” magyarázta. „Néha viszont túl nehéz lett a szíve. Teát vittem neki, és csöndben tartottam a kicsiket.”
Dr. Stone észrevette, hogy Lily bábja mindig az anya és a babák közé kerül. Híd volt köztük.
„Ez sok egy ekkora gyereknek,” mondta szelíden.
Lily vállat vont. „Anya szerint öreg lélekkel születtem.”
Teltek a hetek. Anna fokozatosan magához tért, és megkezdte a hosszú gyógyulást.
Volt azonban egy gond, hónapokig tartó rehabilitációra volt szüksége. A gyerekeknek biztonság kellett.
Aznap éjjel Helen nem tudott aludni. A háza évek óta csendes volt, mióta a férje meghalt. Négy évtizede ápolt gyerekeket. Most pedig nem tudta kiverni a fejéből a bátor szemű kislányt.
Másnap reggel bekopogott Dr. Harris irodájába.
„Volt már nevelőszülői engedélyem,” mondta. „Még érvényes. Haza szeretném vinni Lilyt és az ikreket.”
Az orvos felnézett. „Nagy vállalás, Helen.”
„Tudom,” felelte egyszerűen. „A gyerekeknek együtt kell maradniuk. És talán nekem is szükségem van rájuk.”
Egy hét múlva Lily beköltözött Helen otthonába, a Maplewood Streetre. A vendégszobából vidám gyerekszoba lett, színes ágyneművel, rajzasztallal, polcokkal. Az ikrek a szemközti szobában aludtak, meleg, napfényes kuckóban.
Az első éjszakákon Lily alig csukta le a szemét. Újra és újra belopózott a babákhoz, nézte, lélegeznek-e. Helen gyakran ott találta, halkan dúdolva.
Egy este, miközben betakarták az ikreket, Helen megszólalt. „Anyukád napról napra erősebb.”