A fények melegen szűrődtek át a budai étterem kristálycsillárjain. A férjem, Kovács László, éppen a céges ünneplést tartotta, ahová természetesen engem, a „dísznek jó” feleséget is magával hozott. Az asztalnál ültek a kollégái, a főnöke, sőt még néhány új alkalmazott is – mindannyian figyelték, ahogy a férjem már a harmadik pohár bor után egyre hangosabban nevetett a saját, senkit sem szórakoztató viccein.
– Na, és mondjátok meg, uraim – csapta az asztalra a tenyerét László –, mihez is ért az én feleségem? Hát… maximum a bevásárlólistát tudja megszerkeszteni! – harsant fel a gúnyos kacaj, amitől minden vendég feszengve pislogott rám.
Éreztem, ahogy a gyomrom összerándul, a torkomban gombóc nőtt. Nem először csinálta ezt. Évek óta hallgattam a leplezetlen megjegyzéseit: „semmit sem érsz”, „csak szép kirakatbaba vagy”, „engem kell hálásan szolgálnod, mert nélkülem nem lennél senki”.
A mellettem ülő fiatal kolléganő, Réka zavartan kortyolt a vizébe. Láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, mégis úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.
– Laci, hagyd már – próbálta csitítani az egyik idősebb kollégája, Tóth András. – Nem kellene így a feleségedet…
De László csak intett neki. – Á, ő bírja! Igaz, Anna? – fordult felém a mámoros mosolyával.
Én, Kovács Anna, pedig ott ültem, és éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. A régi Anna ilyenkor csak lesütötte volna a szemét, elmosolyodott volna erőltetetten, és hagyta volna, hogy a gúny célt találjon. De azon az estén valami megváltozott. Egy belső hang, amelyet évek óta igyekeztem elnyomni, végre megszólalt: Elég volt.
Mély levegőt vettem. A szívem hevesen vert, de a hangom meglepően tisztán csengett, amikor megszólaltam.
– Köszönöm, Laci, hogy szót adtál nekem – mondtam higgadtan, miközben felegyenesedtem a székemről. A vendégek meglepődve néztek rám, néhányan egyenesen megmerevedtek, mint akik érzik, hogy valami készül.
– Szóval… – folytattam lassan, minden szót ízlelgetve. – Valóban, évekig hagytam, hogy azt higgyétek, én csak a háttérben létező „csinos kis feleség” vagyok. De most azt hiszem, eljött az ideje, hogy elmondjam az igazat.
László gúnyos mosolya szélesebbre húzódott. – Na, tessék! Kíváncsian várjuk, mit talál ki a mi Annánk – mondta hangosan, de a hangjában már érezhető volt a bizonytalanság.
Én azonban nem torpantam meg. Elővettem a telefonomat a táskából, és közben folytattam:
– Az elmúlt években, miközben László az „impériumát” építette, én is dolgoztam. Csak csendben, kitartóan, hogy senki ne vegye észre. Évekig tanultam, dolgoztam hajnalig, sokszor titokban, amikor mindenki aludt. Azt mondták, soha nem fog sikerülni. Azt mondták, én csak a „szép díszlet” vagyok.
Az asztal körül néhányan felkapták a fejüket. Éreztem, hogy figyelnek, és valami történik: a tekintetekben megjelent a kíváncsiság.
– Ma délután – emeltem magasba a telefont –, kaptam egy e-mailt. Egy olyan hírt, amit még senkinek sem mondtam el. A fenntartható ruhakollekcióm, amelyen évek óta dolgozom, szerződést kapott az ország egyik legnagyobb áruházláncától.
Az asztalnál döbbent csend lett. Hallani lehetett a légkondi halk zúgását, sőt még a konyhából kiszűrődő edénycsörömpölést is.
– Egy álmom vált valóra – folytattam, és most már erőteljesebben csengett a hangom. – Egy olyan álom, amelyről ti sosem tudtatok, mert mindig elhitették velem, hogy én kevés vagyok. De ma este már nem hallgatok tovább.
László arca elvörösödött. Láttam, ahogy a szeme idegesen cikázik a vendégek és köztem. Mintha próbálná elkapni a helyzet felett az irányítást, de már késő volt.
– Anna, ez… – kezdte, de félbeszakítottam.
– Nem, Laci. Most te hallgatsz. – A szavaimnál halk moraj futott végig a társaságon.
És abban a pillanatban tudtam: a játszma megfordult.
A terem levegője hirtelen megváltozott. Olyan csend lett, hogy szinte hallani lehetett a vendégek szívverését. Éreztem, hogy minden szem rajtam van, de most először ez nem nyomasztott – inkább erőt adott.