A csendes délután és a mondatok, amiket nem lett volna szabad hallanom Az ember azt hiszi, hogy a család a legbiztosabb menedék. Hogy a gyermekek és unokák szavai mindig melegséget hoznak, sosem sebet. Én is így hittem, amíg egy csendes kedd délután össze nem tört bennem minden. Ott ültem a konyhában, előttem a papírok, számlák, megrendelések. A ceruza hegye végigszaladt az utolsó számokon: harmincmillió forint – ennyibe került eddig az én drága unokám, Jázmin álomesküvője. Sohasem sajnáltam a pénzt, hiszen a szívemben ott élt a vágy, hogy mindent megadjak neki, amit csak kíván.
A telefonom az asztalon hevert. Még egy utolsó utalást készültem elindítani, amikor meghallottam a hangját. A nappaliban telefonált. Laza volt a hangneme, nem is sejtette, hogy a szavak minden szilánkja elér hozzám.
– „Alig várom, hogy vége legyen ennek az esküvőnek” – sóhajtott bele a készülékbe. – „A nagyi mindenbe beleüti az orrát. A barátaim is kérdezgetik, hogy miért van ennyire jelen. Nagyon kínos.”
A szívem megsüllyedt. Először arra gondoltam, biztos csak feszültség. Hiszen az esküvők mindig stresszesek. De aztán jött a nevetése – az a hang, amely valaha annyi örömet hozott nekem.
– „Tudom, hogy szörnyen hangzik, de remélem, hogy a nagy napig távol marad… Sőt, őszintén? Bárcsak meghalna előtte. Akkor megkapnám az örökséget, és végre olyan esküvőt tarthatnék, amilyet igazán szeretnék.”
Megdermedtem. A kávéscsésze remegett a kezemben, majd nagy koppanással az asztalra esett. Saját unokám szavai vágtak belém, mint a kés. Az a lány, akit csecsemőkorától dédelgettem, most a halálomat kívánta.
Csendben felálltam, átsétáltam az irodámba. Kinyitottam a fiókot, és elővettem a vastag irattartót. Évtizedekig vezettem egy éttermet – megtanultam, hogy minden szerződést alaposan át kell olvasni. Ahogy lapoztam a papírokat, lassan rájöttem valamire: minden egyes szerződés, minden foglaló, minden előleg az én nevemen futott. Én voltam az ügyfél, nem ő.
Abban a pillanatban valami furcsa nyugalom szállt meg. Felvettem a telefonom, és hetek óta először mosolyogtam.
– „Itt az ideje, hogy telefonáljak” – suttogtam magam elé.
De hogy megértsd, hogyan jutottam idáig, hadd meséljem el az egészet az elejétől.
Jázmin mindig különleges volt számomra. Emlékszem, amikor először tartottam a karomban, apró ujjai szorosan markolták az enyémet. Én voltam mellette minden születésnapon, minden ballagáson, minden könnyes estén. Ő volt az én büszkeségem. Ezért amikor bejelentette az eljegyzését Ádám nevű fiúval, habozás nélkül ajánlottam fel, hogy állom az esküvő költségeit.
Azóta hónapok teltek el szervezéssel. Virágkötők, zenészek, fotósok, éttermek – mind hozzám futott be. Boldogan rendeztem mindent, hiszen úgy éreztem, ez lesz a koronája a kapcsolatunknak.
Most viszont ott álltam, a kezemben a papírokkal, és tudtam: döntést kell hoznom. Nem bosszúból, hanem szeretetből. Ha most nem teszek semmit, Jázmin sosem tanulja meg, mit jelent igazán tisztelni és szeretni a családot.
Először az éttermet hívtam fel.
– „Jó napot kívánok, itt Tóth Katalin. A szeptemberi esküvő… elmarad.”
A vonal másik végén egy pillanatnyi csend. – „Asszonyom, sajnálattal hallom, de természetesen megértjük. Az előleget visszautaljuk. Bízunk benne, hogy a jövőben ismét nálunk rendeznek majd.”
Könny szökött a szemembe. – „Köszönöm a megértést.”
A következő a virágkötő volt.
– „Katalin néni, sajnáljuk, de teljesen megértjük. Ha új időpont lesz, szóljanak, szívesen segítünk.”
Mindenki meglepően kedvesen reagált. Mintha ők is tudták volna: néha a szeretet abban rejlik, hogy határt húzunk.
Amikor az utolsó hívást is letettem, leültem a nappaliban. A ház csendje körbevett, és először hetek óta nem éreztem nyomást a mellkasomban. Tudtam, hogy Jázmin össze fog törni. De azt is tudtam, hogy ebből talán megtanulja: a szeretet nem pénz, nem örökség, nem pompa – hanem tisztelet és megbecsülés.
Másnap este Jázmin hazaért. A táskáját ledobta a székre, majd mosolyogva lépett be a konyhába.
– „Na, nagyi, minden kész az esküvőre? Ugye nem felejtetted el az utolsó számlát?”
Felnéztem rá. A hangom halk volt, de határozott. – „Nem felejtettem el, Jázmin. Lemondtam mindent.”
A mosolya lefagyott. – „Mi? Ezt nem mondhatod komolyan. Hogy tehetted?”
– „Minden szerződés az én nevemen volt. És tudod, miért tettem? Mert hallottam, mit mondtál. Azt, hogy reméled, meghalok az esküvő előtt, hogy megkapd az örökséget. Ezek voltak a szavaid.”
Az arca elfehéredett. – „Nagyi… te ezt hallottad? Nem úgy értettem… csak ideges voltam.”
– „Lehet, hogy ideges voltál. De a szavaknak súlya van. Én egész életemben érted dolgoztam, és te így hálálod meg? Az esküvő nem bosszúból marad el. Hanem azért, hogy megtanulj valamit. A szeretetet nem lehet pénzre váltani. És a családot nem lehet semmibe venni.”
Könnyek gördültek le az arcán. – „Bocsáss meg, nagyi… Kérlek, ne haragudj. Nem gondoltam komolyan.”
Megsimogattam a kezét. – „Időt kapsz, Jázmin. Gondolkodj el azon, mit jelent igazán szeretni. Ha egyszer majd tiszta szívből leszel hálás, talán újra szervezhetjük az esküvőt. Addig viszont meg kell tanulnod: a pénz sosem fontosabb a családnál.”
A szoba csendjét csak a falióra kattogása törte meg. Én fájó, de nyugodt szívvel ültem ott. Tudtam, hogy nehéz döntést hoztam – de helyesen cselekedtem.
Tanulság: Néha a legnagyobb szeretet nem abban áll, hogy megadunk mindent, hanem abban, hogy megtanítjuk a szeretteinket arra: a tisztelet és a szeretet sokkal többet ér, mint bármennyi pénz vagy örökség.